Slukk

November 20-án, a délutáni órákban a Cunder Kézisuli Serdülő (U17) csapata játszott barátságos találkozót az angolai női felnőtt válogatott ellen. A mérkőzéssel kapcsolatban kérdéseimre Konc Barnabás, a Cunder játékosa válaszolt.

Amióta ezt a sportot űződ, volt-e már lehetőséged más nemzet együttese ellen pályára lépni? Mi a véleményed arról, hogy egy ilyen különleges csapat ellen léphettetek pályára?
Még nem volt lehetőségem, ez volt az első alkalom. Hatalmas megtiszteltetésnek érzem, mivel az angolaiak a női világbajnokságra készülnek. Ezzel a meccsel, úgy érzem, segítséget tudtunk nekik nyújtani a felkészülésben.

Mikor derült ki, hogy egy számotokra ismeretlen együttes ellen játszhattok majd, illetve hogyan élted meg?
A mérkőzés előtt egy-két nappal szereztünk arról tudomást, hogy az angolai válogatott ellen fogunk megmérkőzni. Mindenki abban a tudatban volt, hogy az U17-es korosztályú férfiakkal fogunk játszani, azonban a meccs napján közölték velünk, hogy félreértés történt. De ez nem okozott gondot, ugyanúgy küzdött mindenki.

Mennyi lett az eredmény? Hogyan érezted a saját magad által nyújtott játékot, továbbá a csapat teljesítményét összességében? Esetleg tudtatok volna jobban is játszani?
Pontos eredmény nincsen, mivel az eredményjelző nem működött, azonban maximum 5-6 ponttal sikerült felülkerekedniük. Nagyon jó játékot vittünk ki a pályára, büszkék lehetünk magunkra, azért ahogyan helyt álltunk, illetve a legfontosabb az, hogy mindenki jól érezte magát. Minden teljesítménynél van feljebb, a tőlünk telő maximumot sikerült szerintem nyújtanunk.

Sikerült egy-két szót váltanod az ellenféllel, illetve az edzőikkel?
Nem minden játékosuk beszélt angolul, mind ezek ellenére, akik beszélték a nyelvet, velük egy mosolygás után sikerült pár szót váltani, csevegni.

Hogyan jellemeznéd az angolai válogatottat, például a magyarországi mezőnyben megállnák-e a helyüket? Milyen különbséget észleltél a női és férfi kézilabda között?
Fizikai erőben a csapatunk felülkerekedett rajtuk, de sajnos mentálisan erősebbek voltak. De ugyan nálunk magasabb színvonalat képviseltek, a magyar kézilabdamezőnyben nem állnák meg a helyüket véleményem szerint.

Lesz-e még alkalom, amikor egy másik nemzet együttese ellen fogtok ismét játszani?
Nagyon bízom benne, ha idén nem is, akkor jövőre látok erre esélyt.

Reggel hat óra van. Az órám még ugyan nem csörgött, de kint a különböző szerszámok utcabálhangulatot teremtve zenélnek, úgy, hogy az ember véletlenül se tudjon akkor felkelni, amikor akar. Manapság reggelente nem anyukám kedves szavaira kelek, hanem valamilyen türelmetlen idióta ordibálására, aki nem bír megmaradni a dugóban, és szidja a másikat. Vagy éppen egy betonfúró szép zenéjére. Na de mindegy, a lényeg, hogy nem tudok aludni.

Eltekintve minden zavaró tényezőtől, én azért megpróbálok visszaaludni. Ma éppen nem sikerül, de ha valamilyen oknál fogva álom tudna jönni a szememre, akkor is fel kellene kelnem, hiszen már fél hét van, el kéne kezdeni készülődni a pokolba. Anya már ordít, hogy el fogok késni, de igazából nem értem, mit mond, mert még mindig nem hallok semmit az utat felújítani próbáló aranyos kis gépezetektől, és ráadásul még a szomszéd is elkezdett fúrni.

Nagy nehezen elkészülök. Az ajtón kilépve hirtelen azt hiszem, New York-ba érkeztem, annyi kocsi áll az úton. Persze ez nem New York sajnos, ott nem zavarna a nagy dugó, kompenzálna a szép látvány, de itt nem kompenzál semmi, maximum egy gondatlan kutyagazda ajándéka a fűben, amibe persze belelépek. Nem is értem, miért pont az iskolakezdéskor jött ez a csodás ötlete valakinek, hogy fel kéne újítani az amúgy már menthetetlen utakat, amik egy hónap múlva visszakerülnek a régi állapotukba.

Na de mindegy, futnom kell, mert már látom a buszt, ami most valamilyen csodás oknál fogva nem késik.

Elértem a buszt. Már fél órája állunk a dugóban, ami azt jelenti, hogy én pontosan fél óra késésben vagyok, amikor megszólal a sofőr, hogy kifogyott az üzemanyag, mindjárt jön a pótlóbusz. Nyilván én azt nem várom ki, mert mire ideérne, én már gyalog odaérnék New Yorkba.

Nagy nehezen sikerül beérnem testnevelés órára. Már épp öltöznék át, amikor rájövök, hogy a reggeli stressztől, ami nagy részben azoknak az útjavításoknak köszönhető, otthon hagytam a tesicuccom. És ha ez nem lenne elég, még az iskolatáskámat is...

                                                                                                                                                  Kollár Zsófi