Slukk

Szűcs Luca Lili: Dédnagymamám emlékei

A dédnagymamám volt az egyik ember az életemben, akivel a gyermekkorom nagy részét töltöttem. Én voltam számára a legnagyobb kincs, amit csak tudott, megadott nekem, és ezért mindig hálás leszek neki. Rengeteget olvasott nekem és mikor ő már nem tudta ezt megtenni, én olvastam fel neki a kedvenc meséinket.

Sokat mesélt a régi időkről. Emlékszem, egyszer elmesélte, hogyan tért haza a dédpapám. Mivel nem mindent tudtam felidézni, megkérdeztem erről a mamámat, aki elmondta nekem, hogy mikor erről kérdezte édesapját, sosem válaszolt. Mindig azt mondta, nem akarja azokat a szörnyűségeket megosztani a kislányával, amiket ott átélt. Végül az édesanyja mondta el neki a történetet.

1944 őszén a dédpapám megsebesült a háborúban, ezért hazahozták Magyarországra a kórházba. Két heti betegszabadságot kapott, viszont az első hét után kidobolták Tarpán, hogy a tizennyolc és ötvenöt közötti férfiak egy napi hidegélelemmel jelentkezzenek Beregszászon romeltakarításra. Nem merte megkockáztatni, hogy otthon marad, hiszen aki ezt megtette, főbe lőtték. Tehát a sérülése ellenére elment ő is. A családból hét férfi tartott vele, köztük a sógora és az unokaöccse. Dédi 1947-ig egyetlenegy levelet sem kapott, egy hírt, amelyből kiderült volna, él-e még a szerelme. Rengeteg udvarlója akadt ezekben az években, akik noszogatták, hogy menjen hozzájuk, hiszen a férje már úgysem jön haza. Dédi Nagyarba költözött a szüleihez, hogy ne legyen egyedül, amíg visszavárja férjét. 1947 őszén pár ember már hazajutott, aminek hallatán rögtön kérdezősködni kezdett, hátha hallott valaki valamit a dédpapámról. Hiába romeltakarításra mentek, valójában hadifoglyok lettek, és egészen Szibériáig eljutottak. A helyieknek nem volt élelmük az évek óta tartó háború miatt, aludni is csak a hóban tudtak, amíg nem vágták ki a fákat és építettek maguknak menedéket. A dédpapám felcser volt, aki ápolta a betegeket. Mikor a nagymamám rákérdezett, egyszer elmesélte, hogy az unokaöccse már nagyon beteg volt, de mindennél jobban szeretett volna egy falat kenyeret. ,,Jaj, Pista bátyám, csak egy darab kenyeret szerezzen, más nem kell.” Addig járt, míg valahogyan szerzett neki kenyeret, de már annyira le volt gyengülve, hogy megrágni sem tudta. Megrágta neki és a szájába tette, de már semmi sem segített rajta. A kezei között halt meg. A hadifoglyok kezdtek hazaszállingózni, dédi nézte a halottas kocsikat, az emberektől kérdezősködött, de még mindig nem kapott hírt. Bízott benne, hogy hazatér férje, és mit ad Isten, egy nap csontsoványan, szakadt ruhában, de élve lépett be a ház ajtaján.

Szűcs Luca Lili 11.A

Gubánné Ármai Erika: Az árvíz

1965-ben szokatlanul esős volt a tavasz, a Duna vize aggasztóan magasra emelkedett. Mindenki bízott a gátak erejében, az emberek reménykedtek, nem következik be semmi tragédia, nem válnak házaik árvíz martalékává.

Én akkor második osztályos kisdiák voltam, közel a nyolcadik születésnapomhoz. Szüleink aggodalmából, mi gyerekek, nem sokat észleltünk, felhőtlenül játszadoztunk és már nagyon vártuk a közelgő nyári vakációt. Június 15-én reggel, ugyanúgy, mint máskor, elmentünk az iskolába, de rövid idő múlva felbolydult a falu. Félreverték a harangokat, hangszórókon adták mindenki tudtára: átszakadt a gát, jön az ár. A gyerekeket csak úgy engedték el az iskolából, ha értük jöttek szüleik, nagyszüleik. Mire hazaértünk, már nagy volt a felfordulás. Mindenki intézkedett, szervezkedett. Nem igazán értettem az aggodalom okát, hiszen falunktól, Marcelházától több kilométerre volt a Duna. Édesapám elmondta, bár elég nagy a távolság, de a falunknak az a része, ahol a mi házunk is van, egy mélyebb területen található, és a víz néhány óra múlva el fog érni minket is. Emlékszem, felvitt a padlásra, felemelt és a tetőcserepek között kukucskáltunk ki, onnan kémleltük a messzeséget.

- Látod ott a távolban azt a csillogó szürkeséget?- kérdezte. Az a Duna, és egyenesen felénk jön. Persze, hatalmas területen szétterjed, de el fog érni minket is.

Aztán elmondta, hogy a nagymamának és nekünk, gyerekeknek el kell mennünk otthonról, biztonságos helyre. Ők édesanyámmal maradnak, megpróbálják a bútorainkat és a mozdítható dolgokat biztonságos helyre menteni.

Megkezdődött a kitelepítés. Abban az időben még nem nagyon volt autójuk a családoknak. Kocsikkal, teherautókkal, traktorokkal menekítették az embereket, elsősorban a gyerekeket és időseket. A férfiak maradtak, gátat építettek a leginkább veszélyeztetett településrész köré és segítettek a kitelepítésnél.

Mi sok más családdal együtt Dunaradványra kerültünk. Már akkor különösnek találtam, hogy lehet az árvíz elől egy Duna menti faluba menekülni. De Radvány magasan fekszik a Duna vízszintje felett, az árvíz nem veszélyeztette. Nekünk a sok baj mellett szerencsénk volt, mert anyai nagyszüleim Dunaradványon éltek, így mi nem a közös szállásra kerültünk, hanem nagyszüleimnél lettünk kitelepített menekültek.

Mindenki izgatottan leste-várta a híreket. Telefonjuk, tévéjük nem volt az embereknek, így eléggé lassú és bizonytalan információk érkeztek a falunkból. Megtudtuk, hogy Pat mellett, Zsitvatőnél szakadt át a gát. A közeli falvakat azonnal és teljesen elöntötte a víz. A mi falunknál sikerült megépíteni az ideiglenes gátat, amit nyúlgátnak neveztek, így a vizet elterelték a falu határába. Viszont a közeli város, Komárom felé, járhatatlanok lettek az utak.

Szüleim szereztek egy teherautót, teljesen kiürítették a házat és a gazdasági épületeket is. Nem csak a ház berendezését, de az állatokat és minden mozdíthatót sikerült magasabban fekvő, biztonságos helyre menekíteni. Csak egy öreg priccs maradt a házban, amin tudtak egy kicsit pihenni. Gondolták, azért nem kár, ha elviszi a víz.

Miután kiürült a ház, édesanyám is utánunk jött Radványra, édesapám pedig maradt a faluban, éjjel - nappal őrizték, figyelték a gátat, hiszen a veszély még nem múlt el. A víz nyomása csak nem akart csökkenni. A nyúlgát közvetlenül a portánk kerítése mellett húzódott, baj esetén elsőként sodorta volna el az ár a mi házunkat.

Két nap múlva, június 17-én olyan dolog történt, ami sok csallóközi falu pusztulását eredményezte, viszont ez mentette meg a mi falunkat. Néhány tíz kilométerrel feljebb a Dunán, Csicsónál átszakadt a gát. Hatalmas területeket öntött el a víz, így mentesítve a nagy nyomástól a mi területeinket.

Borzalmas tragédiákról lehetett hallani.

Aztán a víz elkezdett lassan visszahúzódni megszokott medrébe. Egy nap édesapám felültetett a motorkerékpárjára és elvitt haza, megnézni a falut és a kiürített otthonunkat. Fájdalmas volt látni az üres házat, ólakat, udvart. Lenéztünk a pincébe is, ahol magasan volt a talajvíz, a pincébe vezető lépcsősor szinte teljesen víz alatt állt. Kimentünk a gátra, ahol már csak egy-két falusi gazda sétálgatott. A közvetlen veszély elmúlt. Emlékszem, édesapámon nagy gumicsizma volt. Le akart lépni a gátról az árvizes oldalra, de annyira fel volt lazulva a talaj, hogy úgy kellett őt visszasegíteni a gátra. Nagyon féltem, hogy baja esik.

A visszahúzódó víz után rengeteg szúnyog és légy lett, bomlásnak induló állattetemek maradtak szerte széjjel a határban. Poshadt víz szaga töltötte be a környéket. Lassan visszaköltöztek az emberek otthonaikba, így mi is. A házunk falai nedvesek voltak, a talajvíz magasra szökött, de állt a ház és mindenünk épségben hazakerült.

Falunk Komárom felől még sokáig megközelíthetetlen volt. Ezért is volt furcsa, amikor az egyik nap, teljesen váratlanul, pozsonyi ismerőseink jelentek meg nálunk. Vitték a gyerekeiket Gömörbe, nyaralni a nagyszülőkhöz. Azt mondták, visznek minket is, hiszen veszélyes gyereknek itt maradni. A visszavonuló víz után komoly fertőzésveszélynek vannak kitéve az emberek. Akkor még nem volt a faluban vezetékes víz, az emberek a saját ásott kútjaik vizét fogyasztották. Bár az árvíz után nagy tartálykocsikból biztosították az ivóvizet.

Kishúgomat, Marikát, aki akkor még csak négy éves volt, szüleim nem engedték el, de engem magukkal vittek kedves ismerőseink. Páskaházán töltöttem a nyarat, ahol olyan élményeket szereztem, amelyeket soha nem lehet elfelejteni. Mire megkezdődött az iskola, falunkban már nyoma sem volt az árvíznek. Szüleim azt mesélték, alig ismertek rám a nyaralás után. És olyan eredeti palóc tájszólással beszéltem, aminek mindenki csodájára járt.

A következő években a csehszlovák állam megerősítette a gátakat, nagyon komoly védműveket építettek ki a Dunának azon szakaszán, ahol a gátszakadás történt. Nem is volt azóta olyan árvíz, mint akkor 1965 nyarán.

Írta: Ármai Erika

2019. március

Szűcs Luca Lili: Gyermekkorom emlékei

Mint szinte mindenkinek, az én életemben is nagy szerepet játszik a nagymamám. Kiskoromban rengeteg időt töltöttem a nagymamám házában, mindig velem volt, óvott még a széltől is. Kapcsolatunk a mai napig megtörhetetlen, az életem minden pillanatában ott volt, átsegített az élet akadályain és bíztatott, hogy küzdjek, bármennyire is könnyebb lett volna feladni. A napom fénypontja, mikor átmegyek hozzá, leülünk a kanapéra vagy a teraszra, kávézunk, és a régi időkről mesél nekem. Gyerekkoromra mindig mosolyogva emlékszik vissza és bár a történeteket milliószor hallottam már, mégis megkérem újra és újra, hogy mesélje el nekem.

Mikor a házban sétálok, felidézek néhány emléket, amikre az egész család nevetve emlékszik vissza, például, hogy hogyan gyújtottam fel a bátyámmal a nagymamám kamráját. Én és a bátyám kiskorunkban elválaszthatatlanok voltunk, mindent együtt csináltunk és néha megesett, hogy belekevert engem is valamilyen rosszaságba. Aznap délután a nagymamámnál játszottunk az egyik szobában, mama is ott ült velünk, figyelt ránk. Kiabálást hallottunk a kapuból. Mama tudta, ez a hang csak egy valakihez tartozhat. Zsuzsa néni, egyik tanítványának édesanyja volt, akit nem éppen a hallgatásáról ismerték a faluban, így vonakodva ugyan, de kiment hozzá. ,,Jöjjön be, Zsuzsa, mert bent vannak a kisgyerekek, nem szeretném, ha bajuk esne” Hiába kérte a nagymamám, Zsuzsa néni csak mondta és mondta, abban is kételkedni lehetett, hogy vesz-e levegőt a nagy mesélésben. Mi bent a házban már meguntuk a temérdek játékot, ami körülvett minket és új szórakozást kerestünk magunknak. Kézen fogva sétáltunk ki a konyhába, majd egy gyufásdobozt vettünk el az asztalról és a kamrába kezdtünk vele játszani. Meggyújtottuk, majd mikor már túlságosan leégett, eldobtuk. Ezzel nem is lett volna probléma, csakhogy a kamrában volt egy műanyag polc, amin tíz kiló cukor állt papírba csomagolva. Az egyik szál, amit eldobtunk, arra a polcra esett és a papír, a cukor, a polc minden lángra kapott. Mama még mindig a kapuban állt, de mikor meglátta, hogy az ajtóba álldogálunk, mögöttünk áramlik ki a fekete füst, otthagyta Zsuzsa nénit a mondanivalójával együtt és befutott a házba. Minket az udvarra vitt, majd felfutott a dédmamámért, aki az emeleten aludt. Miután sikerült eloltania a tüzet, már leszidnia se kellett minket, hiszen úgy megijedtünk, hogy annál nagyobb büntetést nem tudott volna adni. A falakat többször lemosta, lefestette, de még a mai napig látni a fekete csíkokat.

A bátyám mindig jól bánt a pénzzel, például kiskorában húsz forintért vett egy félliteres kólát. Az utcánk végén egy videotéka állt, ahol rengeteg csoki, üdítő és cukorka volt. Ha arra mentünk, mindig kaptunk valami apróságot, de egyik alkalommal a bátyám úgy gondolta, egyedül oldja meg a vásárlást, hiszen nagyfiú már. Így a nagymamám odaadta neki a húsz forintot, hogy vegyen magának egy dobozos innivalót. Be is ment, kiválasztotta, ami neki tetszett, majd a kasszánál lerakta a pénzt. Mikor kifelé indult, a tékás utána szólt. ,,De Boti, ez nem ennyibe kerül!” Hátrafordulva rápillantott a férfira és határozottan rávágta a választ. ,,Ennyit szántam rá.”

Engem sem kellett félteni, már akkor is kiálltam magamért és ha kellett, megvédtem magam. Négyéves lehettem, mikor a családdal elmentünk az állatkertbe Budapestre. Mivel a józsefvárosi piac az állatkert mellett állt, így mindenkinek (főleg anyukámnak) magától értetődő volt, hogy bemegyünk szétnézni,és ha már ott vagyunk, veszünk nekem egy –természetesen rózsaszín - sportcipőt. A nagymamám kezét fogva jártam a sorokat és egyre jobban zavart, hogy minden második ember meg akart simogatni. Ez annak tudható be, hogy

vörös göndör hajammal igazi látványosságnak számítottam az ott vásárló kínaiaknak. Mikor már megelégeltem azt a sok embert, a soron következő férfit, aki a hajamhoz akart érni, minden erőmmel sípcsonton rúgtam. ,,Jaj, nem haragszom tündérem, tudom, hogy nem direkt csináltad.” Mosolygott rám kedvesen. Hogy tisztázzam a dolgot, még egyszer megrúgtam, ezzel nagymamám és a férfi tudomására adva, hogy nem véletlen volt. Mama vette az adást, sűrű bocsánatkérés közepette vitt ki, ahol a többiek vártak ránk. ,,Luca, miért csináltad ezt?” Kérdezte értetlenül. ,,De mama! Hát az a bácsi rám is kacsintott!”

Ahogy minden gyerek, a bátyám is sokszor akart világgá menni. Amikor megkérdezték az iskolában, hogy hova menne, ha világgá menne, egyértelmű volt a válasz. Természetesen a nagymamánkhoz. Egyszer, mikor apukánkkal összeveszett, el is indult, és elpanaszolta mamának, mi bántja a lelkét, majd megkérte, hogy készítsen neki hamuba sült pogácsát, ahogy a mesékben is. Mivel nem volt hozzávaló, ezért ezt a programot áttették másnapra. A pogácsa megsült, meg is ettük, csak a világgá menetel maradt el.

Én is elindultam egyszer, de nem jutottam messzire. Anyukám tudta, nem olyan vagyok, mint a testvéreim, ha megsértődőm, nem lehet beszélni velem, elterelni a figyelmem, meg kell várni, míg lenyugszom. Így volt ez akkor is, mikor összevesztem anyukámmal, és elindultam a nagymamámhoz. Pár házzal arrébb lakott, nem nagy táv, csakhogy a kis lábaimmal, mire átértem volna, elpárolgott a dühöm és mintha mi sem történt volna, hazamentem.

Szűcs Luca Lili 11.A

Szalai Sándor: Autós kalandok

Ez a történet valójában több kis kalandból áll, amik anyukám és apukám megismerkedéséről szólnak. Anyukám és apukám először Budapesten egy „pszicho” zenei fesztiválon találkoztak. Apukám aműszakiegyetemen tanult, anyukám pedig a barátaival bulizott az Almássy téri Művelődési Központban. A rendezvényen derült ki,hogy közös barátaik vannak. Beszélgettek, táncoltak és szimpatikusan voltak egymásnak, de valójában nem „jöttek össze”, mert apukám azt gondolta, hogy anyukám már foglalt (igazából azért is nem jöhettek össze, mert apukám cigizett, ez pedig anyukámnál kizáró ok). A fesztivál jól megalapozta a következő megismerkedési történeteket, amik valójában autós kalandok is.Apukámnak két évet kellett várnia, hogy anyukámat újra láthassa. Anyukámnak már volt jogsija, és ő a szülei autójával ment az abai zenei fesztiválra. Apukám a barátaival utazott egészen véletlenül szintén az abai fesztiválra, egy igen kalandos úton. Egy 900-as Seat Ibizával indultak útnak Dégről az unokatestvérével és egy másik cimborájával, miután egy barátjuk elmesélte, hogy pont ma van Abán Hollywoodoo koncert. Megkésve,de annál nagyobb lelkesedésselindultak nekieste a rendezvényre, időt spórolva az akkor még kiépítetlen Dég –Káloz összekötő úton. Útközben nagy vihar támadt, az autó mellett csapkodtak a villámok, amit a fiatalok hangos zenével igyekeztek elnyomni. Egyszer csak a földút egy mélyebb részén, ahol az esővíz összegyűlt és elfolyni nem tudott, az autó lelassult és megfeneklett. Szinte kiszállni sem lehetett a kocsiból, mert egyből egy óriási tócsába léptek. Összeszedték minden bátorságukat és erejüket, sietve a koncertre, combig feltűrve a nadrágot, valahogy sikeresen kitolták az autót a kátyúból. Ezek után a hasonló helyeken már nagyobb lendülettel haladtak tovább. A koncertre éppen csak odaértek, meglehetősen sáros cipőkben és kissé elázva, mert nemcsak az autó tolása közben áztak el, hanem a tetőablak is beeresztette az esővizet. A koncerten már az első számnál találkozott anyukám és apukám(a szám címe: „Kívánj tizet” volt). Apukám végig együtt szeretett volna táncolni anyukámmal, ami

apukám nagy örömére, beteljesült. Sokat sétáltak és beszélgettek, bolondoztak a vásárban. Az este végén anyukám a saját családi autójukkal (ami szintén Seat Ibizavolt) hazament Pátkára, apukámék meg még sokáig maradtak, mivel a beázott autó nem akart elindulni.Az első randevút Székesfehérváron beszélték meg, ahová apukám busszal, anyukám megint autóval érkezett. A vidámparkitóhoz mentek, a mai Kodolányi parkolójába. A találkozás nagy izgalmában az autó kulcsa a kocsiban felejtődött. A tó körül sétáltak, mikor ráeredt az eső. Az autóhoz visszasietve döbbentek rá, hogy a kulcs ott figyel az ülésen és az autó persze zárva(bezáródott).Jöttek az ötletek:-hívják papát, hogy hozza a pótkulcsot, de neki már csak biciklije van otthon, illetve bemutatkozásnak is elég rossz lett volna;-feltörjék a saját autójukat, kővel betörve az ablakot, ezt sem tűnt vállalhatónak;-legjobbnak tűnt hívni a „sárga angyal” autómentő szolgálatot.A „sárga angyal” viszonylag gyorsan megérkezett, mert egy közeli problémát hárított el. Kiderült, hogy a papámnak régi ismerőse a bácsi. Egy hosszú drótot fűzött be az ablak gumija mellett, és nehézkesen, de sikerült az autózárat megnyitni. Apukámnak elég sokba került a randi, mert egy éves autóklub tagságot kellett vásárolni a helyszínen ahhoz, hogy „térítésmentesen”segíthessen a szolgálat.Apukám megvetteaz unokatestvérétől az abai kaland főszereplőjét a 900-as régi fekete Seat Ibizátaz első saját autóját. Miután beállt az udvarukba, a papa csodálkozva nézte az új szerzeményt. Apukám igyekezett letekerni az ablakot, hogy a papára az autóból ráköszönjön, de letekerés közben az üveg ferdén beesett az ajtóba. Ezután,a beindítással próbálkozott, hogy megmutassa a kiváló motorhangot, azonban a gázbovden elszakadt. Nevetve állapították meg, hogy a tetőablak legalább már nem ázik be, mert ki lett szilózva, bár kinyitni sem lehet. Apukám sokat szerelgette, ápolgatta az öreg de jóképű járgányt.Apukám friss jogosítvánnyal(amit többszöri nekifutás után szerzett meg Siófokon)vágott neki a számára első, komolyabb autóútnak Székesfehérváron

át Pátkára. Néhány kisebb bakitól eltekintve, sikeresen és persze büszkén eljutott anyukámhozimmár saját kocsival. Ezután már együtt autóztak kedvükre. Egy decemberihideg estén apukám anyukámat vitte haza, amikor az autó Székesfehérváron egy nagy jelzőlámpás kereszteződésben lefulladt. A hó is eleredt és nagy pelyhekben hullott. Miközben az autó nem indult újra, apukám igyekezett megoldást keresni, többek között megvizsgálta egy papír zsebkendővel az olajszintet. Megoldást sajnos nem sikerült találni, a forgalmat meg egyre inkább akadályozták a rossz időben. Egy járókelőnek szóltak, hogy segítsen eltolni az autót. A nagydarab ember az autó mögé ment és nagy lendülettel kezdte volna eltolni a kocsit, de letörte a hátsó légterelőt, ami a kezében maradt. Apukám szólt a bácsinak, hogy először ki kellene találni, hogy merre lehet egyáltalán tolni az autót. Erre zavarában az alkatrészt apukám kezébe nyomta, és megjegyezte, hogy szóljanak, ha kitalálták, mit akarnak, addig ő itt lesz a közeli Gondűző nevű kocsmában. Ekkor vették észre anyukámék, hogy a bácsi teljesen részeg. Ahogy az útszegély felé sietett, a lába a lánckorlátba beleakadt, úgy esett át az üvegekkel teli szatyraival a járdára. Apukám a letörött alkatrésszel mérgesen ült vissza a kocsiba, ami csodák csodája elindult, de nem akármilyen hangerővel. A lámpajelzéssel nem törődve, átdübörögtek a kereszteződésen, a városonisát egészen Pátkáig.Apukám kissé megfázott a kocsi-tolás-, ki-beszállásközben, és ahogy hazafelé tartottak, nagyokat tüsszentet. A zsebéből elővettea zsepijét, és belefújta az orrát, majd anyukám felé fordulvakérdezte: „Nagy gond lehet a kocsival, érzed ezt a rettenetes olajszagot?”Anyukám erre nagy nevetésben tört ki, mivel apukám az olajoszsebkendőbe fújta az orrát. Fekete orral apukám is együtt nevetett vele.Az autó, miután anyukámék háza előtt leállt, már csak a következő tavasszal indult újra némi segítséggel.A családi autós kalandok sora ezzel nem ért véget, sőt többnek én és a testvérem is részesei lettünk, ezekről majd legközelebb mesélek.

Autómobil és Tuning Show (AMTS)

Beszámoló

auto1 Idén már tizennegyedik alkalommal rendezték meg az ország legnagyobb autós-motoros tuning találkozóját, amin volt szerencsém részt venni. A tavalyi rendezvényhez hasonlóan idén is már három napossá – péntek, szombat, vasárnap – nőtte ki magát a rengeteg látogatónak köszönhetően. Mint minden évben, most is március végére tűzték ki az esemény időpontját, pontosabban 22-24-re.

auto2 A kiállítás – a nevéből adódóan – autófanatikusoknak kedvez. Mindenki megtalálta a saját magának tetszőt, volt itt driftre kialakított autótól kezdve a rallyautókon át különféle sportautókig minden. Tizenkettő alkalommal a Hungexpo területén szervezték, ami véleményem szerint egy rendkívül jó választás, előtte pedig Szegeden volt.

Én a szüleimmel látogattam el Budapestre, a vasárnapi napon. Mi előre megvettük a jegyeinket, így csak pár percig kellett sorban állnunk, hogy bejuthassunk. Összesen hat pavilonban voltak kiállítva a ritka, vagy éppen különleges járművek, így volt bőven mit nézni.

auto3 A kisebbekben főleg teljesen leültetett, óriás felnis járművek voltak. A legnagyobb, tehát „A” pavilonban viszont tele volt szebbnél-szebb, és elég egzotikus autókkal a rendezvény. Rengeteg versenyautót találhattunk meg, többek között Turán Frigyes Ford Fiesta R5-ösét, amivel ebben az évben fog indulni a magyar rallybajnokságon.

Számtalan pólót, kulcstartót, sapkát lehetett kapni, az utolsó nap végén pedig, ami szinte már szokássá vált az évek során, kisorsoltak egy Ford Mustang Coupe-t. Néhány járműnél egy-egy tábla volt, hogy részletesen tudjuk meg történetét, vagy éppen egy pár érdekes dolgot róluk. Néhány versenyzővel akár személyesen is volt lehetőség találkozni, fotózkodni, beszélgetni. Napközben a legnagyobb pavilon egyik oldalánál folyt a drift verseny, a nézőtér egész nap tele volt, szinte már nyomorogtak az emberek.

auto4 Elsősorban Csík Zoltán, magyar rallyversenyző három darab WRC-jét (World Rally Championship/Rally Világbajnokság) emelném ki.

A 2000-es évek rally világbajnokságának legnépszerűbb versenyautói. Az S8-as fejlesztést 2001-től vetette be a Subaru World Rally Team, mellyel Richard Burns abban az évben világbajnoki címet szerzett. A Mini WRC a BMW egyik próbálozása a motorsportokba való visszatérésre. auto5

Összességében tehát nekem eszméletlenül tetszett a rendezvény, az autók, a programok, minden. Csak pozitív élményekkel indultunk el haza. Ez egy egésznapos program, családnak, barátoknak, ismerősöknek, hogy jól érezzék magukat autókat nézve, információkat megtudva róluk. Remélem, jövőre is ellátogathatok ide, hogy újabb járműveket csodálhassak meg.

Készítette: Hegedüs Alexandra

24. oldal / 31

Aktuális

Szűcs Luca Lili: Dédnagymamám emlékei

Gubánné Ármai Erika: Az árvíz

Szűcs Luca Lili: Gyermekkorom emlékei

Szalai Sándor: Autós kalandok

Autómobil és Tuning Show (AMTS)

Főmenü