Slukk

Miről is szól egy óvónő munkája?

Sokakban talán fel sem merül, milyen nehéz és kimerítő egészen kicsi gyerekekkel foglalkozni. Az óvónői szakmáról, és annak előnyeiről illetve hátrányairól kérdeztük Rédlné Vörös Klárát, aki ezt a szakmát választotta hivatásának, és már több mint tíz éve dolgozik óvónőként.

Mikor döntötte el, hogy óvónő szeretne lenni? Mikor kezdte el a pályafutását óvónőként?

Az általános iskola utolsó évében a székesfehérvári Vasvári Pál Gimnázium óvónőképző szakjára jelentkeztem, de sajnos nem vettek fel. A gimnáziumi évek után képesítés nélküli óvónőként dolgoztam, de 3 év után – képzettség hiányában – elsodródtam a pályától. Végül 2009-ben jelentkeztem a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Karára, ahol 2012-ben végeztem. 2013 márciusában kezdtem meg tulajdonképpen képzett óvónőként a munkámat, amit a mai napig megszakítás nélkül végzek.

Mi adta meg az ihletet ahhoz, hogy ezt a pályát válassza?

Mindig is szerettem a gyerekeket. Már kisgyermekként is szívesen vigyáztam a közvetlen környezetemben élő kisebb gyermekekre, szívesen töltöttem velük az időmet. Így nem volt kérdéses, hogy milyen szakmában képzelem el a jövőmet.

Mit tart a legnagyobb kihívásnak a munkájában? Miért?

Az irreális és számtalan ellenőrzésnek, adminisztrációnak való megfelelést. Mindezt úgy, hogy a szakmát lenézik és ellehetetlenítik. Az életpályamodell részét képező minősítő eljárás pl. rengeteg időt elvett a családomtól, a csoportomtól, a szabadidőmből úgy, hogy anyagi megbecsülés sem járt hozzá. Sajnálatos módon az életpályamodell nem jár anyagi előnnyel.

Köztudott, hogy a mai gyerekekkel nem egyszerű bánni, hogyan tud mégis motivált maradni a nehézségek ellenére?

Minden siker motivál, legyen az akármilyen kicsi is. De új erőt ad egy gyermeki mosoly, ölelés, odabújás. Egy nekem szánt rajz vagy az udvaron gyűjtött virágzó gyom, és már el is felejtettem minden rosszat.

Az Ön számára a munkája szakma vagy hivatás?

Egyértelműen hivatás. Szakmai alapokon nyugvó hivatás. Hivatástudat nélkül a pedagógusszakma elképzelhetetlen ma már - az anyagi és a társadalmi megbecsülés hiánya miatt.

Mi volt a legszebb élménye, amit a gyerekekkel szerzett az óvodában?

Minden egyes ölelés, kitárt karokkal való hozzám szaladás. A tudat és az érzés, hogy szeretnek.

Ön szerint melyik az a három tulajdonság, ami elengedhetetlen egy óvónő számára?

Nehéz hármat kiragadni, de talán a gyermekek feltétlen szeretete, elfogadása, tisztelete, az empátia, segítőkészség, következetesség, rugalmasság és a hitelesség abban, amit közvetítek, tanítok, mutatok.

Mi tesz egy óvónőt jó óvónővé?

Ez jó kérdés, mert itt folytathatom az előző felsorolását: a jó óvónő egy bázis. Egy biztos érzelmi pont, akihez kapcsolódni lehet, aki elfogad, megnyugtat, szeret, mindig elérhető. Aki időt és energiát áldoz a gyermekre, aki pozitív mintát nyújt, aki segít, hogy a gyermek személyisége kibontakozhasson. Aki meglátja minden gyermekben a lehetőséget, a pozitívumot, és annak kiaknázását szorgalmazza. Aki motivált, kreatív és vicces, ugyanakkor határozott és következetes.

Mikor a saját gyermekei óvónője volt, hogyan tudta szétválasztani az anyai és az óvónői szerepet?

A lányom óvodás volt még, amikor dolgozni kezdtem. Másik csoportba járt, csak az udvaron, illetve a gyülekezés idején találkoztunk. Nagyjából ugyanúgy viselkedtem vele, mint otthon. Anyaként és óvónőként ugyanolyan nevelési elveim vannak, bár elmondások szerint szigorúbb elvárásokat fogalmaztam meg vele szemben, mint a többiekkel. Igyekeztem nem több testi kontaktust létesíteni vele, mint a többi kisgyerekkel, de nyilván, ha odaszaladt hozzám, nem utasítottam el. Anyának szólított, én nem vártam el tőle, hogy óvó néninek hívjon.

Milyen jó tanácsot adna a jövő óvodapedagógusainak?

Egy optimális világban azt mondanám, hogy az menjen óvónőnek, aki rá tudja szánni a nap szinte minden percét. Egy óvónő csak akkor nem dolgozik, amikor alszik. Egyébként folyton az óvoda és a csoportja, a heti feladatok járnak a fejében. Ha kirándul, ha nyaral, képes mindent összegyűjtögetni és hazacipelni, ami szükséges lehet az oviban. A mai világban azt mondom, az menjen óvodapedagógusnak, aki a szakma szépségei mellett stabil anyagi háttérrel rendelkezik, aki bírja a nyomást és a folytonos ellenőrzést.

Rédl Csenge, Pintér Petra, Czupi Anna

Aleria

Jessica Brooks nem így tervezte a napját. Tervei közé tartozott gimnáziumba menni, mint ahogy ezt már két éve teszi minden hétköznap reggel. Az viszont, hogy most egy kimenekítő űrhajó közepén kapaszkodik, bizonyítja, hogy a napja nem úgy sikerült, mint megszokta.

Minden normálisan kezdődött.

A telefonja ébresztőjének irritáló hangja, majd a reggeli félálomban lévő készülődés, a vészhelyzeti riasztókat kivéve.

A lány a telefonjáért nyúlt, és megpróbált nyugodt maradni, természetesen a legkevesebb sikerrel. A telefonja egy rádiófelvételt sugárzott, miszerint cseppfertőzéses vírus terjed a világban, és a menedékpontok már felálltak.

Egy percre vagy akár órákra – a lány nem tudta megmondani – az egész világ elhallgatott, majd pedig teljes káoszt tört ki. Az egész lakóház fejvesztve rohangált, legtöbbjük ruháit szedegetve készült a város elhagyására.

Jessica, ha nem máskor, hát most hálát mondott biológiatanárának és a saját ép eszének, mert mielőtt a házból kilépni készült, már egy adag maszk volt a kezében, azon kívül egy hátizsákot akasztott a hátára a legszükségesebb dolgokkal. Tavasz lévén egy vastag pulcsin kívül kabátot nem vett.

A lakóháza nem állt messze a városhatártól, és nem messze feküdt a főút is, így láthatta, ahogy többszáz kocsi tele családokkal száguld ki a városból reménykedve máshol a jobb esélyekért. A lány telefonja szerint a legközelebbi menekítő hely a helyi katonaság volt, így a réteken keresztül megindult úti célja felé.

A réten áthaladva csak a lába alatti fű suhogását hallotta, a városból jövő zajok mostanra teljesen elnémultak.

A katonaságra érve a hangok felerősödtek és utána már csak homályosan emlékezett arra, hogy egy fehér védőfelszereléses, határozott hangú férfi egy furgonba parancsolja kilenc másik, nyúzott tekintetű emberrel együtt.

Jessica nem tudta megmondani, mennyit utaztak a furgonban, de többször is hallotta a sofőr hangját egy űrállomásról, majd pedig egy Aleria nevű helyről beszélni. Akkor még a lánynak fogalma sem volt arról, hogy az űrhajóval egyenesen egy, az életfeltételeknek megfelelő bolygóra szállítják más menekültekkel együtt, ahol az új kezdet vár rájuk, vagy éppen a halál...

Zene a lombok alatt

Székesfehérváriként nem gyakran látogatok el a budapesti Városligetbe, azonban az idén januárban egy szép napot töltöttem el itt.

Zene1 A parkban sétálva egy szokatlan külsejű épületet pillantottam meg: a Liget fái között egy szinte lebegő, aranysárga tető bukkant elő. Ahogy közelebb mentem, a több mint 10 m magas üvegfalakkal határolt, merőleges síkokat szinte nem tartalmazó, arany levelekkel díszített tetejű épület teljesen magával ragadott. A Magyar Zene Háza előtt álltam.

Az épületbe belépve éreztem a természetes és az épített környezet harmóniáját. A tetőszerkezetet a meglévő fákhoz igazították, hiszen egy fát sem kellett kivágni a létesítéskor, ami a természet tiszteletére utal. Bár az előtérben csend volt, az arany levelekkel borított mennyezet hullámai a zene dallamára emlékeztettek.

Zene2 Az egyik állandó kiállításra váltottam jegyet, zenei utazásra indultam: a
„Hangdimenziók – zenei utazások térben és időben” című interaktív bemutatóra. Nem csalódtam. Az őskori ritmusoktól, a gregorián dallamokon át a 21. század zenéjéig kaphatunk történeti áttekintést. A zenei tárlat valóban interaktív: a kiállított tárgyak nagy része megfogható, kipróbálható, működtethető. A modern technika segítségével kódexeket lapozhatunk, díszített üvegablakok előtt ülve szerzetesek szájából hallhatjuk a gregorián énekeket. Az énekórán tanultak sokkal érdekesebben, játékosan köszönnek vissza: együtt utazhatjuk körbe Európát Mozarttal, még az utazó bőröndjébe is betekinthetünk, felfedezhetjük az Operaház kulisszatitkait a pincétől a padlásig. Igazi keverőpulttal akár DJ-k is lehetünk, filmzenéket mixelhetünk, végül igazi felhők alatt állva, kezünket magunk elé tartva, zenéket is „lehívhatunk”.

Látogassatok el Ti is mielőbb a Magyar Zene Házába, tapasztaljátok meg a zene életútját! Felejthetetlen élményben lesz részetek!

Zene3

Kovács Lili Adrienn

A család és az öttusa Tarné Kovács Sarolta életében

Két év telt el azóta, hogy Kovács Sarolta bronzérmet szerzett a tokiói olimpián. Azóta megházasodott, anyai örömök elé nézett, kertes házba költöztek, és letette a szakedzői vizsgáját. Én is öttusázom, edzőként van szerencsém őt ismerni. Beszélgettem vele, miként egyezteti össze az anyaságot a sporttal és az edzősködéssel.

A tokiói olimpia óta rengeteg minden történt veled. Miben változott meg az életed?Az olimpia után már mindenféleképpen szerettünk volna családot alapítani, hazajöttünk, és az első próbálkozások után össze is jött, így hamar érkezett Vincent, az első kisfiunk. A jövőben tervezünk még több gyereket, hogy közel legyenek egymáshoz korban, két-három év az nagyon ideális lenne. Eddig az öttusa volt az életem, ebben éltem. A sporton kívül másban nem gondolkodtam. Persze ott volt a tanulás is, de az anyai élet, a szülés, a család teljesen megváltoztatott. Felülírta az értékrendet, a család mindenekelőtt. Jelenleg a fiam az első, aztán a kutyám és a férjem következik, majd én vagyok az utolsó. Családanya a szerepem.

KS1 Most már minden nap találkozunk edzésen, jó érzés a csapattársaidnak, hogy munkába álltál. Neked is hiányoztak a többiek?

Nagyon hiányoztak, remélem, hogy én is hiányoztam nekik. Együtt nőttünk fel, ők a második családom, a Volán. Mindig az volt a tervem, hogy ha majd egyszer abbahagyom az öttusát, akkor sem szeretnék a Volán-teleptől elszakadni. Edzőként továbbra is számíthatnak rám.

Az elmúlt két évben többször láthattak a Volánon, de te nem csak sportolni jöttél, hanem edzést tartani az utánpótlásnak. Hogy tetszik az edzői pálya?

Ez a két év azzal telt, hogy ketten voltunk otthon, de öröm volt néha kiszakadni és visszajönni az edzés helyszínére és a többiekhez. Az edzőség egy nagy álmom volt, de tanító néni is szerettem volna lenni, kicsi gyerekekkel akartam foglalkozni. Jelenleg az U17-U19 korosztályokkal dolgozom. Nagyon élvezem, hogy lövőedző vagyok. Tetszik, hogy amit én átéltem és tudok, azt átadhatom, vagyis megpróbálom átadni. Szeretek másoknak segíteni, remélem ez is sikerülni fog.

Az öt szám közül miért pont a lövészetet választottad?

A lövészet és a lovaglás a két kedvencem. Sajnos a lovaglásnak már csak órái vannak az öttusában, ha fogalmazhatok így. A másik dolog, ami még érdekel engem, az a mentális felkészülés és a sportpszichológia, ebből írtam a szakdolgozatomat, ebből megyek tanulmányi versenyre is. Ezek mindegyik számban fontos szerepet játszanak, de leginkább a lövészethez szükségesek. Ha megtanulsz jól lőni, utána már csak alkalmaznod kell, hogy magas pulzussal, stresszes versenyhelyzetben, társaktól függetlenül is jól menjen. Ez egy idő után már csak fejben dől el.

Nem egyszerű egy kisgyerek mellett dolgozni és sportolni. Neked hogy sikerült a munkát a magánélettel összehangolni?

Szerencsére zökkenőmentesen ment, mert mind a családom, mind a párom családja is rengeteget segít. Minden hétvégén leülünk, és megbeszéljük a következő hetet, hogy ki, mikor vigyáz Vinire. Iszonyatosan jó gyerek, nagyon mosolygós, mindenkivel jól elvan. Hálásak lehetünk, hogy egy ilyen szép és kiegyensúlyozott kisfiút kaptunk. Ennyi segítséggel egyszerű megoldanom a munkát, délutánonként mindig itt tudok lenni. Most, hogy vidékre költöztünk, körülbelül tíz métert kell sétálnom a rekortán csíkomig, vagy az erdőbe, így kint is tudok futni. Ennek köszönhetően össze tudom hangolni a családot és az edzést. A tanulást szintén be kellett illeszteni a család mellé, mert négyhetes volt Vini, amikor államvizsgáztam.

Nemrég tértél vissza az öttusához. Hogy haladsz a felkészüléssel?

A tavasz lesz a vízválasztó. Elkezdtem most mozogni, meglátjuk, hogy mennyire tudok Vini mellett dolgozni. Az olimpiai felkészülésem végére már mindenem fájt, és műtöttek is többször, kiderül, most hogyan fogja bírni a szervezetem. Hiányérzet nincs bennem, mindent elértem, amit szerettem volna. Sokat voltam az öttusában, itt nőttem fel, természetesen hiányzik, ezért is jöttem vissza. A család az első, ha mellette megy, megy, de ha nem, akkor sem fogok a kardomba dőlni.

KS4 Nagyon sok verseny van már a hátad mögött. Milyen érzéssel tölt el, hogy két év kihagyás után újra rajthoz állj?

Hiányzik az adrenalin, hiányzik, hogy utazzak, de legfőképpen az izgulás, mert minden apró dolgon tudok izgulni. Szeretek versenyezni, azért is döntöttem úgy, hogy beszállok a tanítványaimhoz a pontszerző játékokba. Megmérettetésekkel telt az életem. Volt olyan tavasz, mikor minden hétvégén versenyre utaztam, mert négy korosztályban indítottak. Akkor arra vágytam, hogy többet lehessek otthon, mert lesz egy csomó időm, de most, hogy otthon vagyok, hiányzik a pörgés. A családom szerint még így is egész nap rohanok.

2023-at írunk, a sportolók jó része már Párizsra koncentrál. Te is erre készülsz?

Most újra edzek, meglátjuk, hogy mi lesz. Remélem, elkerülnek a sérülések. Szeretném szépen befejezni a pályafutásom. Az élsportban maximum másfél évem van, szóval jövő ősszel már biztos, hogy vége a hivatásos karrieremnek, illetve sokunknak, mert a párizsi olimpia után vége a lovaglásnak is. Ezután a sportot nem fogom tudni folytatni. Sajnos már a sportolói pályafutásom végéről kell beszélni, ami nagyon furcsa.

Párod focista, neked ott van az öttusa, sportos család vagytok. Esetleg az úszásba már belekóstolt Vini?

Még nem, egyelőre nem vittem le az uszodába. Nagyon szereti a fürdést otthon, wellnessen már többször voltunk, ott is élvezte a vizet. Mindig tervezem, hogy majd járunk babaúszásra. Testvérem is rágja a fülemet, hogy menjek velük, de pont olyan időpontban van, hogy én közben az edzésen vagyok, szóval így nehéz megoldani. Biztosan megtanul majd úszni, de én úgy tudom, hogy azt hároméves korban elég elkezdeni. A víz szeretetéhez én is hozzá tudom szoktatni. Nem fogom erőltetni, hogy öttusázzon, azt csinál majd, amit szeretne, de ahogy látom, most inkább a labdát választja.

Kutyusod, Barack is sokszor elkísér az edzésekre. Vinivel is találkozhatunk majd?

Igen, mindenképpen. Együtt fogom őket hozni, mivel nagy összhangban vagyunk mi így hárman. Vini Barackot követi, Barack pedig engem, így mindig együtt mozgunk. Ha jó idő lesz, többet jönnek majd velem. Természetesen a munkát nem akarom megzavarni, de edzések előtt és után lehet egy kicsit babázni és kutyusozni.

Kőszegi Kamilla

Interjú az osztályfőnökünkkel

Interjút készítettünk Rozgonyiné Gombos Cecília tanárnővel, mert kíváncsiak voltunk az életére, illetve a múltjára. Ezért megkértük őt, hogy válaszoljon néhány kérdésünkre.

Mikor döntött úgy, hogy tanár lesz? Kiskorában is ezt akarta már?

Tulajdonképpen kiskoromban még nem volt ez tudatos, ezt anyukám elmeséléséből hallottam. Amikor még alsós voltam, akkor, miután hazamentem az iskolából, kitettem a macijaimat, mindenféle barbie babámat meg a háziállatokat beraktam a szobámba, és éppen az aktuális dolgot, amit aznap nekem tanítottak a tanítónénik, azt elkezdtem nekik magyarázni. Én így tanultam igazából, hogy közben tanítottam őket is. Amikor megkérdezték tőlem, hogy mi szeretnél lenni, nem emlékszem, hogy azt mondtam volna, hogy tanár. Felsős tagozatosként pedig már korrepetáltam az osztálytársaimat, akiknek szükségük volt rá. Arra tisztán emlékszem, hogy felsős koromban az aktuális dologban, amit nem értettek, abban segítettem. A másik, ami nagyon érdekelt, az a pszichológia volt, de végül a tanári pályát választottam.

Miért nem a pszichológiával kezdett el foglalkozni?

Én e között és a tanárszak között hezitáltam. Azonban anyukám azt mondta, hogy szerinte a pszichológiához én túlságosan érzékeny vagyok. Úgy gondolta, nem fogom tudni magam függetleníteni a nehezebb sorsoktól. Aggódott, hogy ez majd nagyon rányomja a bélyegét az életemre érzelmi tekintetben. Úgyhogy azt tanácsolta, inkább a tanári pályát válasszam, és végül is így döntöttem.

Mi volt iskolás korában a kedvenc tantárgya? Mit gondol erről most?

Általános iskolában is az angolt szerettem, de nálunk 7-8-ikban szakkör formájában tanították, nekem az már akkor kedvenc tantárgyammá vált, és ez így maradt a gimnáziumban is. Nagyon szerettem a történelmet is, valószínűleg a történelemtanár miatt. Mindenképp humán beállítottságú voltam, és a humán tantárgyakat szerettem, tulajdonképpen a történelmet, a magyart és az angolt emelném ki. Én ugye most a gyermekeimmel újra tanulok mindent, és amikor kikérdezem őket, akkor ezeket fel tudom eleveníteni. Még mindig nagyon szeretem ezeket a tantárgyakat, az angol a szakmámból adódóan a szívem csücske. A magyar nyilván nagyon fontos egy nyelvszakos tanárnak, viszont a reál tárgyakat nem annyira kedvelem.

Hol tanult és milyen végzettsége van?

A családommal nagyon sok helyen éltünk az országban, mert édesapám hivatásos katona volt. Az általános iskolámat Fehérváron kezdtem, de első osztályban elköltöztünk Sárszentmihályra, és ott folytattam tanulmányaimat. Nagyon szerettem, szuper kis közösség volt ott. Majd a Tóparti Gimnáziumba mentem, nagyon szívesen emlékszem vissza azokra a gimis évekre. Ezután nem annyira szerettem volna kollégista lenni, de mostani fejemmel már nem lett volna baj, ha másik városba, a saját lábamra állva kezdem meg a főiskolát vagy az egyetemet. Mivel itt van a közelben a Kodolányi János Főiskola, egyszerűbb volt ide járni és nem sokat utazni. Megkezdtem itt a tanárképzésen a nyelvtanárszakot. Utána szerettem volna a kétéves egyetemi kiegészítőt elvégezni, de ez a mai napig terv számomra.

Volt már külföldön hosszabb ideig? Ha igen akkor hol?

A diplomám után, két év kiegészítő helyett úgy döntöttem, elutazom egy nyárra Angliába. És ez így is történt, au pairként helyezkedtem el egy családnál. Csak egy nyárra gondoltam maradni, de annyira megszerettem a nehézségek ellenére is, hogy maradtam két és fél évet. Nagyon sokat köszönhetek ennek a londoni időnek. Ott tanultam meg először, hogyan lehet önállóan boldogulni. Rengeteg barátot szereztem, nagyon szívesen emlékszem vissza erre az időszakra, és nem bántam meg. Két és fél év után a honvágy miatt hazajöttem, mert hiányzott a családom és a barátaim. Itthon elhelyezkedtem nyelvtanárként, magánórákat is vállaltam. Azóta dolgozom tanárként, megszülettek a gyermekeim, és családom lett.

Mindig tanárként dolgozott? Milyen helyeken tanított?

Angliában nem tanárként helyezkedtem el, au pair voltam, több családnál is dolgoztam, gyerekekre vigyáztam, velük éltem. Fél év au pairkedés után úgy döntöttem, elmegyek egy idősek otthonába ápolóként dolgozni. Nehéz munka volt, de nagyon szerettem. Befogadtak, elfogadtak a kollégáim, nagyon jó kapcsolatot ápoltam velük. Úgy gondolom, ez a segítő vonal az enyém, valahogy mindig ide lyukadok ki. Itthon elhelyezkedtem nyelvtanárként egy kéttannyelvű iskolában, ahol csak pár hónapot voltam. Majd a volt módszertantanárom megkért, hogy jöjjek a Kodolányiba tanítani. 2002-ben kerültem ide, és azóta is itt vagyok.

Mi motiválja Önt tanárként?

Vannak azok a típusú munkák, amik munkák, és azok, amikre az emberek hivatásként tekintenek. Azt gondolom, hogy ha valaki tanárként, akár tizen-huszon évig már ezen a pályán van, az már egy hivatástudat. Ami engem motivál, az abszolút a tanulóim, rengeteg olyan pozitív visszajelzés érkezik, ami mindig megerősít abban, hogy jó helyen vagyok. Úgyhogy a legfőbb motivációm az az, hogy gyerekek között lehetek. Az ember elkalandozik ezekkel a gondolatokkal, hogy el tudod-e képzelni magad máshol, és azt hiszem, hogy nem. Számomra a legfontosabb az az, hogy segítsek a gyerekeknek, és hogy jól érezzék magukat az iskolában.

Honnan jött az ötlet, hogy Daisy, a kutyája segítőkutya legyen?

Az lányom szeretett volna egy kutyát, és amikor elköltöztünk Úrhidára, nem hagyott békén. Végül beadtuk a derekunkat, és meglett Daisy. Nekem nem voltak ilyen terveim, hogy terápiás kutya legyen, csak egy házi kedvencet kerestünk, viszont felkeltette az érdeklődésemet egy továbbképzés, ami Négylábú Tanársegédek címmel futott. Daisy egyéves volt, amikor továbbképzésre mentünk három évvel ezelőtt. Ott megismerkedtem ezzel a világgal, és még most is járok az Ezredéves Készségfejlesztő iskolába, ahol sérült gyerekek foglalkoztatására segítő kutyákat tudnak bevonni. Nekem ez a világ rettenetesen megtetszett, bár akkor még abszolút nem tudtam elképzelni, hogy őt erre meg lehet tanítani. Mivel annyira jó hatással volt a családi életünkre, úgy gondoltam, hogy ez nekem lehet egy célkitűzés a kutyussal. Az alapkoncepció az volt, hogy szerettem volna együtt dolgozni és több időt tölteni vele. Aztán elkezdtünk járni erre a képzésre, és ott kiderült, hogy Daisy alkalmas erre. Elindultunk ezen az úton, és minél többet tanultunk, annál lelkesebbé váltunk. Nekem akkor tetszett meg az egész, mikor láttam, milyen motiválttá váltak a sérült gyerekek a kutyák jelenlétére. Volt olyan mozgássérült gyermek, aki csak a kutya hatására volt hajlandó elvégezni a feladatokat, és olyan ösztönző erő volt ez számukra, hogy én ezt akkor varázslatnak éltem meg. 2022 decemberében értünk a másfél éves, hosszú és komoly képzés végére. Nekem mindenképp tervem volt, hogy ide is behozom a gimnáziumba, és aki szereti az állatokat, annak ez mosolyt csal az arcára. Olyan jó lenne, ha több boldog gyereket láthatnék, és nem ennyi fáradt és kedvetlen diákot. Daisy mindig felvidít, ha csalódott vagy szomorú vagyok, rengeteg erőt ad, és hiszem azt, hogy másnak is.

Mi a véleménye a tanárok mostani helyzetéről?

A tanárok helyzete szerintem röviden és tömören kritikus. Azt érzem, hogy az elhivatott tanárok is úgy gondolják, hogy a helyzetünk ellehetetlenedett. Éppen pár napja olvastam egy újabb tanárról, aki azért mondott fel, mert nem tud azonosulni az oktatás helyzetével. Úgy érzi, hogy most már csak tananyagot adunk le, és olyan sok minden van, amivel nem tudunk foglalkozni, mert nincs idő. A tanárok leterheltsége és a magas óraszám attól veszi el az időt, hogy felkészüljünk egy órára és változatosabbá tegyük azokat. Úgy gondolom, hogy főleg a nagyon elhivatott tanárok adják fel sorra a reményt, ami elszomorító és elgondolkodtató. Úgyhogy a tanárok és az egész oktatás helyzete nem túl pozitív, nem ad okot bizakodásra. Őszinte leszek, sok mindennel kapcsolatban engem is elbizonytalanít, de abban nem, hogy én ezt szeretem és szeretném csinálni. Azonban az nekem nagyon nem mindegy, hogy hogyan taníthatok. Én például osztályfőnökként sokkal többet szeretnék az osztályommal beszélgetni, minőségi időt együtt tölteni.

Ön szerint mit kellene változtatni?

Mi ezt nagyon szépen összeszedtük a sztrájkkal kapcsolatos 9 pontunkban. Ami a tanárok helyzetére vonatkozik, az mindenképpen az óraszám csökkentése, a cél az lenne, hogy ne maximumra toljuk az óraszámokat. Mi nem csak tanítunk: egy pedagógusnak nem csak az a dolga, hogy leadja az anyagot, például osztályfőnökként nekünk az is feladatunk és felelősségünk, hogy neveljük a diákokat, a lelki világukkal foglalkozzunk. Sajnos azt érzem, hogy erre nincs elég idő, és hogy az egy osztályfőnöki óra az kevés harmincöt gyereknél. Hiába vagyok az osztályommal heti négy órában angolórán, ott tanulunk, nem tudok foglalkozni velük egyénileg. Mint osztályfőnök szerintem minimum két óra kellene arra, hogy beszélgessünk és együtt legyünk. Alapvetően nagyon fontos társadalmilag is elismerni a munkánkat, jelenleg ez nem így van és ez elég kiábrándító.

Készítette: Kovács Bernadett és Szabó Eszter

4. oldal / 31

Aktuális

Miről is szól egy óvónő munkája?

Aleria

Zene a lombok alatt

A család és az öttusa Tarné Kovács Sarolta életében

Interjú az osztályfőnökünkkel

Főmenü