Nyomozás a köbön, Sherlock Holmes ismét elvitte a pálmát.
Le merném fogadni, hogy a Sherlock Holmes detektívfilmek rajongói pezsgő vérrel, izzadó tenyérrel és torkukban dobogó szívvel ültek otthon és várták a Millie Bobby Brown főszereplésével alkotott film második részét. Ugyanis az agglegény sztárnyomozó, Sherlock már az első rész alkalmával is sokunk szívébe belopta magát. Félreértés ne essék, a fiatal Brown is remekül alakított, szinte rá tervezték Enola szerepét, ám a detektívparádé második részében inkább kicsit a főhősnő bátyja felé billent az imádat mérlege...
A második felvonásban a gyárban dolgozó munkáslányok közbenjárásával tökéletesen mutatják be az alkotók a vásznon az első nagy nőjogi tüntetést, ami 1888-ban történt. Ezenkívül a híres fehér foszfor botrány is felbukkan a történetben, nem máshol, mint a gyárban dolgozók asztalainál. A fő szálat pedig ugyan a zöldfülű Enola birtokolja, mégis több melléktörténet is akad, amik kérdéseket vethetnek fel bennünk.
Ilyen például a Sherlock által igen nehezen leleplezett nő, Mira Troy és a kis akciója a pénzmosással, ami egy nagy sztorivá fonódik össze a film végén az eltűnt lány, Sarah esetével. Troy sok más társával együtt egy igen elnyomó társadalomban él Londonban, ahol a nőknek esélyük sincs egy szabad életre semmilyen értelemben. Így vetemedik végül az imént említett tette végrehajtására, hogy végre megkaphassa azt, ami neki jár, és amit a férfiak túlnyomóan birtokolnak. Mégpedig a pénzt.
Na de mégis csak Enola a főhősünk, így most visszakanyarodok az ő történetéhez. Ebben a részben is szájtátva és talán kissé még irigykedve is figyelhetjük a vásznon pörgő jeleneteket, ahol a Holmes testvérpár elméjének képessége ismét nagyot nyom a latba a fejfájást okozó feladványok elemzésével, majd megoldásával. Bár a film alkotói ezen a téren sem hagyják sokáig levegőhöz jutni a nézőket, de gondolkodni sem nagyon hagynak minket a dolgokon, a nyomok egymás után futnak be, várakozási idő zéró, és ez így megy mindaddig, míg végül el nem jutunk a végső megoldásig. Tehát ezen a részen bizonyára kicsit elkapta a rendezőket a hév és villámmekvínt megszégyenítő gyorsasággal zavarják le az egész nyomozást, mi pedig még csak annyit sem mondhatunk, hogy Habakuk.
Ám hogy ellensúlyozzuk a rossz élményeket, az is említésre méltó, hogy a készítők figyelembe vették az első rész utáni Sherlock és/vagy Henry Cavill iránti egyre nagyobb érdeklődést, így a második szeletben már többet csemegézhetünk azokból a jelenetekből, melyekben ő is benne van. Hatalmas plusz pont az is, hogy a képernyőn Eudoria Holmes szerepében feltűnik Helena Bonham Carter is, bár ő már jóval ezelőtt, az első szériában is színesítette a filmet. Ebben a részben pedig még egy nagyszerű színésszel, David Thewlisszel gazdagodik a cirkusz, ő ugyanis Grail felügyelőként jelenik meg a karakterek között. Így hát a Harry Potter filmek fanatikusai összetehetik a két kezüket, hogy J. K. Rowling két páratlan karaktere is előbukkant a színfalak mögül, csak most kicsit eltérő álcában.
Összefoglalva ez egy csavaros, (lehet, hogy kicsit túlságosan is) szórakoztató film, frappánsan megvalósított nyomozási procedúrákkal, jellegzetes, ám nem túlságosan bonyolult karakterekkel. Egy borongós, esős, bekuckózós napra akár tökéletes programlehetőséget nyújthat. Valljuk be, nem életünk filmje, de hát nyilvánvalóan egy csapolt sörön sem kérjük számon egy házi pálinka minőségét, nem igaz?
Készítette: Bán Hanna Júlia
- interjú Korda Borbála speciális effektes sminkessel -
Rajongója vagy a véres horrornak, és felmerül benned a kérdés, hogy kik és hogyan teszik élethűvé ezeket a filmeket? Esetleg a jövőben te is szeretnél hasonlóval foglalkozni? Ez az interjú neked szól. Betekintést nyerhetsz egy fiatal művész életébe, akinek a munkáitól garantáltan kiráz a hideg.
Hogy zajlik nálatok az oktatás? Hogy állsz a vizsgáiddal?
A tanítás úgy zajlik, hogy egy szemeszterben kétféle tanóránk van, és mindkettőből egy projektmunkát kell készíteni, amit aztán videóban kell bemutatni. Ez a 70%-át teszi ki a jegynek. 30% az írásbeli esszé, ahol leírjuk, hogy mit miért csináltunk, vagyis a gyakorlat mögött lévő elméleti tudást. Ez az utolsó évem az egyetemen, ami kicsit eltér a többitől, mert már nem tanulunk, hanem csak gyakorlati óráink vannak, egyénileg és csoportosan is végezzük a feladatokat. A vizsgán mi választhatunk témát, de ki kell fejtenünk, mit csináltunk és miért. A vizsgáim eredményét csak februárban tudom meg, így egyelőre nem tudom, hogy sikerültek.
Pontosan minek is tanulsz? Mi az intézmény neve? Miért az adott iskolát választottad? Lettek volna más lehetőségeid?
Angliában a University of Boltonban effektsminkesnek tanulok. Televíziós és mozifilmekben alakítjuk át a színészek külsőjét. Amerikában van hasonló képzés, de nem akartam annyira távol kerülni a családomtól. Londonban van két egyetem, illetve Birminghamben és Burnemouthban is. Mindenhova bejutottam volna, viszont számomra ez az iskola tűnt a legszimpatikusabbnak.
Értek kudarcok a tanulmányaid során? Volt olyan, hogy elbizonytalanodtál a pályaválasztásod helyességében?
Sok pozitív szakmai visszajelzést kaptam, és elsőként kértek fel „élesben” filmes munkára. Ennek ellenére az iskolai érdemjegyeim nem mindig tükrözték a szakmai sikereimet, bár több munkámat az iskola is kiállította. Ez sokszor elkedvetlenített, de nem adtam fel. A pályaválasztásomat mindezek ellenére is életem egyik legjobb döntésének tartom.
Hogyan sikerült bejutnod ebbe az intézménybe, milyen feltételei voltak?
Ez egy vicces történet. Egy motivációs levél volt az első kör, amiben le kellett írnom, miért akarok ide járni, és miért én lennék a legjobb választás. Majd jött egy elbeszélgetés, ahol én főképp anatómiai rajzokat mutattam be, mivel sminkjeim akkor még nem nagyon voltak, de az anatómia és a kézügyesség elengedhetetlen ehhez a szakhoz. Valamint egyetemi szintű emelt angol nyelvvizsga kellett. Kaptam egy e-mailt, hogy nem vettek fel, majd hívott az interjúztató tanár, hogy örülök-e a hírnek. Nagyon meglepődtem, majd kiderült, hogy összekevertek valakivel, engem pedig felvettek.
Mikor és hogyan jöttél rá, hogy a speciális effektsminkeléssel szeretnél foglalkozni?
Mindig is tudtam, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, de azt nem, hogy melyik ágával. Körülbelül 12 évesen készítettem az első effektsminket magamon, ami olyan volt, mintha felvágtam volna az ereimet, mert a legjobb barátom megbántott. Kíváncsiságból elküldtem pár embernek. Igazinak vélték és nagyon megrémültek. Szóval elkezdtem műsérüléseket csinálni otthon, például vízfestékkel és krétával. Tetszett az emberek reakciója, aztán a szüleimtől kaptam egy nagyon alap, kezdő szettet. Youtube-ot néztem, sokat gyakoroltam magamon, ilyenkor még mindig csak speciális effektsminket. Nagyjából 14 éves lehettem, amikor a divatsmink iránt is érdeklődni kezdtem. Gimiben ugyan kevesebb volt a szabadidőm, de ha kikapcsolódásra vágytam, nagyrészt a sminkeléssel foglalkoztam. Lassan elérkezett a pályaválasztás ideje, és döntenem kellett, hogy milyen irányba induljak. Hát valahogy így történt.
Milyen érdekességekkel vagy hírességekkel találkoztál a munkáid során?
Mielőtt elkezdtem volna sminkesként dolgozni, statisztaként tevékenykedtem, hogy kiépítsem a kapcsolati hálót. Nagyon sokféle emberrel találkoztam, híresebbekkel és kevésbé ismertekkel. Találkoztam többek között Rajkai Zoltánnal, Nagy Ervinnel, Anger Zsolttal, Trokán Nórával, Erin Shanagherrel és Simon Fisher-Beckerrel, aki a Harry Potterben a kövér szellem – vele hamarosan egy filmben is fogok együtt dolgozni –, valamint Amanda Mossal is. Előző évben dolgoztam egy talkshowban, aminek a címe Creatives on the Coach. Ennek a következő évadát februárban forgatjuk. Ez egy olyan beszélgetős műsor, ahol vagy feltörekvő kreatív emberek mutatják meg magukat, és hogy mit csinálnak, vagy híresebb emberek beszélnek a munkájukról. Ők főképp angol hírességek. Ezt a showt Ausztráliában és Angliában is játszák a tévében.
Mik voltak a kedvenc munkáid?
Én azokat a munkákat szeretem, ahol a speciális effekteket kell alkalmaznunk inkább, és azon belül is a sebeket és a gyomorforgató dolgokat, mivel horrorban szeretnék majd dolgozni. Emiatt a kedvencem egy rövidebb horrorfilm lett. A hangulat nagyon jó volt, a smink pedig óriási kihívást jelentett számomra, mivel ilyet ezelőtt még sosem csináltam. A feladatom egy mű, női torzó készítése volt. A film még ki sem jött, és nem is szerepelt benne semmilyen híresség, viszont számomra hatalmas élmény volt a forgatása, amelyre Londonban került sor.
Mi volt számodra a legnagyobb furcsaság Angliában?
Talán az, hogy az emberek mennyivel elfogadóbbak és milyen sokfélék. Megértik azt, hogy nem kell mindenben jónak lenned ahhoz, hogy legyél valaki. A tanárok rendkívül segítőkészek, és ahelyett, hogy lerombolnák, építik az önbizalmat. A munkahelyeken a testi épség mellett ügyelnek a lelki egészségre is. Nem a jegyeidből vagy a korodból ítélnek meg, hanem abból, hogy mit tudsz.
Ugye, most fogsz diplomázni, mik a terveid a jövőre nézve? Van már konkrét hely, ahova menni szeretnél?
Még nem döntöttem el, hogy pontosan hova szeretnék menni, szívem szerint Angliában maradnék. Persze, ha kapnék máshol egy jó lehetőséget, bárhova elmennék, az viszont biztos, hogy filmekben szeretnék dolgozni, mint speciális effektsminkes. Jelentkezni fogok majd nemsokára a Netflixhez, a Disney-hez és egyéb angol tv műsorokhoz. Emellett írok e-mailt néhány sminkesnek, hátha keresnek asszisztenst.
Ha visszamehetnél az időben, csinálnál-e valamit másképpen?
Nem, mert félek, akkor nem itt lennék most. Talán egy kis apróságot azért mégis, ami elég furcsán hangozhat. Hamarabb elkezdtem volna a Youtube-ozni, és ezáltal szépen az évek alatt egy sminkes csatornát kiépíteni. Most már túl nagy a verseny, és nehéz újat mutatni, és időm sincs arra, hogy ezzel foglalkozzak.
Mivel bátorítanád azokat a fiatalokat, akik elérhetetlennek érzik álmaik megvalósulását?
Legyenek mérföldkövek. Nem az álmot kell kitűzni célnak és oda elérni, hanem kis dolgokat, és azokra koncentrálni, és így haladni. Ha tényleg akarod, és tényleg megteszel mindent annak érdekében, amit szeretnél, akkor szerintem nincs lehetetlen. Egyszer valaki mondta, hogy rizikós, de ne legyen B terved. Ha van már B terved, az azt jelenti, nem adsz mindent bele az A tervbe.
Készítette: Hegedűs Boróka Anna
Gyerekkorunkban mindnyájan akarunk magunknak egy háziállatot. Legfőképpen egy kutyát, aki gyors, erős, és még a botot is visszahozza, ha eldobjuk. De a szüleink helyette egy macskát vesznek nekünk. Miután kibőgjük és elátkozzuk a szüleinket, hogy többet nem fogjuk nekik elmondani, milyen napunk volt a suliban, még egyszer ránézünk a macskára, és elfogadjuk a tényt, hogy most már vele kell beérnünk.
Macskák. A tévés reklámokban és a képeslapokon, amiket mindig a nagymamák szoktak küldeni születésnapunkra, ami hónapokkal később jön meg, mindig aranyosan játszanak egymással, és látszólag cuki dolgokat csinálnak. De amikor megvesszük őket, akkor tapasztaljuk meg, hogy kik is ők valójában. Ezek a lények leginkább a szőrpamacsokra emlékeztetnek minket, csak azoknál rosszabbak, mivel jó pár éles sarló alakú körömnek hívott késekkel rendelkeznek, amiknek a funkciója esetleges az arcplasztika, a hátmasszás és a tetkóvágás a végtagjainkba.
Vámpírfogaikkal nem vért szoktak szívni, hanem laptopjainkat és egyéb értékes tárgyainkat szokták működő képtelenné tenni, ha ehhez van kedvük. Bár a fogaik igazán hasznos fegyverek, inkább a sarlóikat szeretik használni. És a fegyvereik törődést igényelnek. Ha nem figyelnek rájuk, könnyen berozsdásodnak. E vészt elkerülve élesíteni is szokták őket. Ezt a tavalyi készletkisöprésben vett Ikea-kanapén végzik el, illetve fából készült bútorokon és szőnyegeken. A jó drágán vett kaparófára meg rá sem néznek, számukra az nem létezik.
A macskák napi rutinja nem csak a személyes tárgyaink megrongálásában rejlik. Nagyon szeretik magukat mosdatni is. Napi 8-11-szer is képesek egy pontot alaposan átnyalogatni, főleg ahol megérintettük őket a mocskos kezünkkel. Nyelvük szintén éles, de nem úgy, hogy csípős beszólásokkal tudnak minket bombázni, hanem azzal fésülik át a bundájukat. Ha már az ég nem adott nekik megfelelő kezeket, akkor is megoldják ők.
Senki sem mondhatja meg, mit csináljanak ők. Ha már végeztek a nem túl változatos életmódjukkal, és az 5. kaját is visszautasították, amit kínáltuk nekik, amit már a Marson élő űrlények testéből csináltak, nyugovóra térnek. Kitartóan keresik a legmegfelelőbb helyet, akár többször is ki-be rohangálnak a szobában, csak hogy megleljék azt, ahol a legtöbb tárgy van összesűrítve. Felérve még néhány nem kívánatos dolgot lelöknek, nem érdekelve, hogy a nagyi kedvenc vázája-e vagy családi kép a rokonokkal. Úgyis őt kell szeretned a legjobban más nem jöhet szóba.
A bolyhos házi szörnyeket a természetes élőhelyüktől eltérően kint is megtalálhatjuk. Ilyenkor általában ugyanazt csinálják, kivéve, ha meglátnak egy másik élőlényt. Ilyenkor túlélő módra váltanak, nem számít, hogy most ettek, annak a lénynek pusztulnia kell. Ez idő alatt még sátáni, démonoktól származó hangokat is kiadnak. Üzenik a szülőföldnek, hogy hamarosan új vendégük lesz. A fűhöz lapulva nesztelen léptekkel közelednek áldozataikhoz. Ha sikeresen elkapták, még eljátszadoznak velük. Hadd legyen halálfélelme az amúgy már sokkban lévő prédának. A játékidő végeztével végeznek velük. Természetesen nem eszik meg őket. Nem esznek ők ilyen tisztátlan állatokat. Úgy döntenek, most az egyszer kedvesek lesznek veled, és odahozzák neked. Hangos nyávogással odacsalnak téged, és hangos dorombolással jelzik, hogy most nagyon büszkék kell, hogy legyünk rájuk.
Apukánk meg nézi a döglött egeret, és közben azon gondolkozik, miért nem követ vett nekünk háziállatnak.
Pózer Bernadett, Szücs Dorina
Avagy hogy nem forrna el az agyvizem minden egyes nap
A számomra optimális világ nem olyan más, mint a jelenlegi, általunk élt. Igazából csak azokat a dolgokat kellene megváltoztatni, amik olyan szinten teszik néhány percemet (talán órámat) kellemetlenné, mint amennyire Zeusz volt hűtlen Hérához.
Bizonyos körökben elterjedt az a mondás, miszerint ha többet késel, mint a MÁV, el se indulj. Nem egyszer kellett nekem is sok időt eltöltenem a peronon néptáncolva, amikor a vonatot vártam. Sokszor gondolkoztam el azon, hogy miért is késik a vonat. Néha elszakadt a felsővezeték, olykor valamilyen egyéb technikai probléma ütötte fel a fejét. A sokadik ilyen eset után már el sem hittem, hogy ilyesmi ennyiszer megtörténhet. Valószínűleg az égegyadta világon semmi gond nincs semmilyen vezetékkel vagy bármi mással, egyszerűen nem találják a mozdonyvezetőt. Sőt! Szerintem még maga a vonat is el tud szublimálódni! Egy számomra ideális világban tehát nem az, hogy késés, de még MÁV sincsen! Helyette van Sinkanszen. Gyorsabb, kényelmesebb, és nem csinál belőle viccet a fél ország.
Úgy érzem, idén is a poloskák lesznek az év legkiközösítettebb állatai. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki legalább egy picit ne irtózott volna ezektől a zöld, hatlábú valamiktől, amik olyan bűzöket tudnak eregetni magukból, mint egy átlagos napon a Déli pályaudvar alsó szintje. Egy számomra ideális világban nincsenek ilyen, még Artemisz által is megvetett állatok.
Sokszor fordul elő, hogy az ember nem talál egy adott szót. Ez egészen addig eredményez hosszú másodpercekig álló beszélgetést, amíg az adott fél vagy megtalálja az adott szavacskáját, vagy feladja a már Eldorádóban járó keresést. Ritkább esetben az is megtörténhet, hogy elfelejti, hová szerette volna a beszélgetést terelni. Kellemetlen és jól ismert pillanatok ezek. Mindegyikünknek volt már szerencséje hozzájuk többször is. Egy számomra ideális világban mindenki egy egyszerű izé szócskával TÖKÉLETESEN át tudja adni az üzenetét a másik fél számára.
Mi, diákok (vagy csak mint a kollektív társadalom) a matematikát az egyik, ha nem a legnehezebb tantárgynak szoktuk tartani. Közismert a füzet felett görnyedő diák jelenete, aki valahogy a sokadik tanóra után is azt hiszi, hogy 33+77=100, vagy 550/2=225. Egy számomra ideális világban csak ki kell nyitni a tankönyvet az adott oldalon, és alvás előtt a párna alá helyezni azt. Másnap pedig voilà, már tudok is integrálni meg deriválni.
Végül az utolsó dolog, ami őrült gyorsan képes a nullával egyenlővé tenni az én már alapvetően is szegényes energiakészletemet, egy klisés film. Például az a milliószor vászonra vitt cselekmény, amikor egy isten háta mögötti falucskából épp a városi életbe belecsöppenő leány és egy névtelen királyság trónörököse kínosabbnál kínosabb események után egymásba szeret. Most komolyan! Inkább futom körbe négyszer az egész Csónakázó-tavat, mintsem hogy még egyszer megnézzek egy klisékkel teletömött filmet. Egy számomra ideális világban nincs frusztrálóan béna, elcsépelt forgatókönyv.
A fenti „problémákra” mindig lenne egy realisztikusabb alternatíva, de hiába, mindig találnak valami mást, ami lemeríti azt a maradék agyacskámat.
Gábor Csenge 10.C
Akik szeretnek olvasni, tudhatják, hogy Colleen Hoover – ahogy többen hívják CoHo – a korunk egyik legjobb írója. Nem egy tipikus romantikus író, legtöbb könyvében inkább a párkapcsolatok, házasságok problémáit fogalmazza meg. Eszméletlenül jól ír, ezért is van ennyi rajongója, szerintem.
Én legutóbb tőle az All your perfectset olvastam. Szinte le se tudtam rakni a könyvet a kezemből, annyira gyorsan követték egymást a cselekmények.
Az író Quinn és Graham tökéletes szerelmét mutatja be először, először a múlt, majd a jelen történéseit. Hogy mennyi nehézségen megy át Quinn és Graham a házasságuk alatt, és hogy hogy tudnak ezen túllépni, vagy esetleg fel adják-e az egészet. Szinte lehetetlen meg mondani egészen az utolsó szó végéig, hogy házasok maradnak-e végül, vagy elválnak az útjaik.
Én először úgy álltam neki a könyvnek, hogy nem érhet az It ends with us (CoHo egyik leghíresebb műve) nyomába, de amint elolvastam, egyből meg is változott a véleményem. Teljesen megfogott a könyv minden tekintetben, mind kinézetre, mind tartalmilag. Egy romantikus történetnek indul, mintha már egyből tudnánk, hogy happy enddel fog végződni. Viszont, amikor elérkezünk a problémákhoz, egyre halványodik is el ez az elmélet.
Ha egy olyan történetet szeretnél ismerni, ami romantikus, de egyben tragikus is, akkor ajánlom figyelmedbe az All your perfects-et.
Szili Luca
A Magas tenger címet kapta Babiczky Tibor első - és máig egyetlen - regénye. Nem igazán népszerű könyv, pedig megérdemelné a figyelmet. Sok helyen a műfaját kriminek rakják - valószínűleg a borítója alapján ítélve -, viszont ha kriminek olvasod, csalódni fogsz. Igazából a műfaját annyira nem is lehet behatárolni, de az biztos, hogy egy nehezen olvasható regényről beszélünk.
A művet egy nyomozó perspektívájából követhetjük végig. Megismerhetünk néhány bűnügyi esetet, ott lehetünk a kihallgatásokon, láthatjuk a vétkeseket, de rá kell jönnünk, hogy a legnagyobb bűnös az ő maga. Ha nem a munkájával van elfoglalva - ami sokszor csak annyit jelent, hogy kimegy a helyszínre, elszív egy cigarettát és szót vált a helyszínelőkkel - akkor legtöbb esetben valamilyen alkohol mellett moralizálgatva tölti az idejét. Esetleg cigarettázik, vagy kávézik, vagy próbál aludni. Bár már néhol azt se lehet tisztán érzékelni, hogy mi a valóság és mi az álom. Az önkínzó nyomozó gyakran felidézi magában a feleségével és fiával töltött pillanatait, ezáltal még jobban gyötri magát a bűntudatával.
Lassan megismerjük a mélabús férfi szürke múltját, és a könyv végére összeáll minden.
Annak érdemes elolvasnia, aki szereti a puzzles könyveket, illetve akit nem ijeszt meg az író költői stílusából adódó néhol teljesen bonyolult - inkább már versnek mondható - mondatai. Bár így is sokan vannak, akik unalmasnak és érthetetlennek találják a könyvet, vagy esetleg nem is jutnak el a végére, mert feladják, mondván, hogy a detektív depresszív önmarcangoló gondolatai nem izgalmasak. Ami részben igaz, nagyon lassan halad a könyv, illetve a fejezetek nem összefüggőek, így még jobban össze zavarhat minket a történet. Egy semmitmondó össze-visszaságnak látszik, és elég nehezen értelmezhető olvasmány is, ami miatt teljesen katasztrófának tűnhet az egész, de a végén a nem várt fordulat mindent a helyére tesz, megmagyaráz és az olvasó ott marad magába zuhanva napokig agyalva rajta. Ám nagyon könnyen megeshet, hogy a vége majd mégjobban össze zavar. Ha tudsz benne értelmet találni, akkor nagyon meg tud fogni a nyomozó depresszív gondolatmenete. A könyv értelmét szerintem mindenki máshogy vetíti le magának, az akkori élethelyzetedtől függ, mit vált ki belőled, mit látsz meg, mit titulálsz a könyv mondanivalójának.
Nekem igazán elnyerte a tetszésemet, akárhányszor elolvastam, mindig valami újat adott, ami különböző dolgokra ébresztett rá. Mindig mással tudtam azonosulni, mint amivel az előző olvasásnál tettem. Egyáltalán nem találtam unalmasnak a könyvet, max egy kicsit monotonnak, de kesze-kuszának annál inkább, viszont a történet végére szépen összeállt minden. Jól össze van rakva a könyv, bár igaz, ez inkább ilyen visszafelé lépcsőzésre hasonlít. Teljesen beszívott magába a sztori, és az író - aki inkább költő - egyedi stílusa valami eszméletlenül tetszett. Ez a könyv idővel mindig a kezem közé kerül, és bátran mondhatom hogy a kedvencemmé vált.
Készítette: Pörneczi Sára
– A Solomancia első leckéje: "A tanulás még soha nem volt ennyire halálos.”
Elképesztően gyorsan értem el a Solomancia – A végzet iskolájának bravúros kalandjai végére. Az első regény, amit Naomi Novik írónőtől olvastam, és igazán meglepett, mi rejlik e könyv ízléses külleme mögött.
Egészen jól kidolgozott regényről beszélünk, ami végig főszereplőnk, Galadriel szemszögéből mutatja be a cselekményeket. Folyamatos monológok áradatával van tele a könyv, és ez, szerintem, azért szükséges, mert így könnyebben megismerhetjük az iskola működését, illetve a történet világépítését.
Egy olyan mágikus hatalommal bírók tanintézménye a Solomancia, ahol a bukás szó szerint halált jelent. (A veszedelmes iskola, bármennyire is hihetetlen, csak egy kis ízelítő a külvilághoz képest a diákok számára.) Itt nincsenek tanárok, sem szünidők. Maga az intézmény az úgynevezett tanító, melynek szinte saját akarata van, és úgy formálja a tanulók életét, ahogyan akarja. Ezért a diákok csak úgy élhetik túl az akadályokat, ha összefognak. A túlélés fontosabb, mint bármilyen jegy, mert az iskola nem kímél, és nem engedi távozni diákjait, amíg le nem teszik a záróvizsgát... vagy amíg meg nem halnak. Minden lefolyócsőből, a menzai kajákból, az osztálytermekből, az alagsorból, és még ezernyi helyből, illetve tárgyakból úgyszintén halálos szörnyek lesnek a tanulókra.
De az épületben nemcsak szörnyek, hanem állandó sötétség is uralkodik, és így egy csepp reménye is alig marad az embernek, hogy nem szúrja hátba valami irtózatos rémség.
Főleg a zsenge fiatal varázslókra vadásznak, akik még csak próbálgatják használni a bennük buzgó mágiát. Tehát a gyengébbekre és a kirekesztettekre, akiket könnyű elfogni. Ezért mindenki legfőbb célja egy olyan szövetségbe kerülni, ahol nemcsak varázserő használatához való forrást kaphat, hanem még meg is védik.
Főszereplőnk Galadriel – röviden El – egy igen különleges karakter, tulajdonképpen a legerősebb „játékos” ebben a regényben. Ő kötődik a sötét mágiához a legjobban, egy gigászi hatalommal rendelkező, sötét varázslónő, akinek ereje képes lenne hegyeket lerombolni és milliónyi életet eltörölni. Szembe tudna szállni a Solomancia kihívásaival. Legalábbis ezt várják tőle, de a sötét mágiának ára van. Ezért El mindent megtesz annak érdekében, hogy ne folyamodjon hozzá. Fél, hogy különben a tanintézmény diákjai úgy fognak hullani, mint a legyek. Ezért inkább kénytelen szövetségeseket keresni, hogy túlélje a záróvizsgát.
Pedig Elnek a személyisége is illik a fekete mágiához. Legtöbben faragatlannak vagy egyenesen szívtelennek mondanák. Az utóbbival viszont nem teljesen értek egyet, hiszen valójában nem az, csak nehezen tud közeledni az emberekhez – mivel azok kicsi kora óta szörnyetegként tekintenek rá a megjövendölt sorsa miatt – és ezt azzal próbálja elfedni, hogy bunkón viselkedik. Közben pedig az a célja, hogy bebizonyítsa az embereknek, hogy rosszul ítélik meg.
A regény fontos mellékszereplője Orion, akivel a történet legelején ismerkedhetünk meg. Egy tipikus hős karakter, akit a harc éltet. A szörnyek elpusztítása, majd a belőlük nyert erő szétosztása a szövetségében, élvezetet okoz neki. Ő az önkéntes megmentő mindenki számára, és ezért rajong érte mindenki – vagyis mindenki Elen kívül. Bár Elt többször is megmenti Orion, ő gyűlöli őt ezért, hiszen minek kéne a világ legerősebb mágusát önként megmenteni.
Bizton állíthatom, hogy ez a legjobb könyv, amit életem során eddig olvastam. Nagyon hozzám nőttek a karakterek is. Nagyon gyorsan tudtam azonosulni a szeretett főszereplőnkkel.
Nagyon tetszett az egész történet során, hogy El minden egyes szavait az olvasónak címezte. Könnyen érthetővé tette ez a könyvet, az iskola működése szempontjából is. De elsősorban talán a sötét, eszményi hangulat volt ami, ami nem hagyta, hogy letegyem a könyvet. Az örök bizonytalanság érzése, az, hogy a karakterek állandóan tartozni akarnak valahová. Ez rávilágított arra a gondolatra is, hogy együtt minden sokkal könnyebb, és a célunk elérése érdekében muszáj mások segítségét kérni, hiszen egy ház sem épül meg egy emberrel.
Úgyhogy Bravo Novik, A végzet iskolája egy 10/10-es könyv számomra!
Comisel Alexandra
Ha most nem írom le, hogy a babiloniak tettek előszőr újévi fogadalmakat, akkor tudtad volna? Ugye, hogy nem?! Nagyjából 4000 évvel ezelőtt egy 12 napig tartó ünnepségsorozatot szerveztek Akitu istenségnek március közepén, mivel ők onnantól számították az újévet. Az emberek újévi fogadalmaikban megígérték az isteneiknek, hogy kiegyenlítik a tartozásaikat, és visszaadják a kölcsönkért dolgokat a tulajdonosaiknak, hogy ne sértődjenek meg rájuk az istenek.
Mi Julius Caesarnak köszönhetjük, hogy január elseje vált az újév első napjává időszámításunk előtt 153-ban. Így, ha azt halljuk, hogy újévi fogadalom, rögtön január elseje ugrik be mindenkinek.
Ha megkérdeznénk valakit, mondjon egy fogadalmat, biztos, hogy a legtöbben azt válaszolnák: le szeretnének fogyni vagy kevesebbet költeni, ráfeküdni a sportolásra, és év végére kockahasat gyúrni, meg ehhez hasonlók. Kérdem én: amikor karácsonyra, húsvétra meg a szülinapodra egy karton csokoládét és cukrot kapsz ajándékba, akkor is ilyen magabiztosan jelented ki, hogy kockahasad lesz? Maximum a csokoládé kockáitól! (Nekem például még sose sikerült betartani ezt az újévi fogalmaimat, de végül is próba szerencse, van még rá pár évem...)
És persze ott van az olyan fogadalmak, mint hogy kedvesebbek leszünk egymással, kevesebbet stresszelünk, egészséges életet élünk... Mondd ezt egy iskolás gyereknek, hogy stresszeljen kevesebbet! Jó vicc, tényleg, amikor egy nap kettő témazárót ír, meg mondjuk három röpdolgozatot, mert a tanár úgy gondolta, hogy az még belefér.
Akik újévi fogadalmakat tesznek, azok az emberek szerintem szeretik a kihívásokat, szeretnek célokat kitűzni, akadályokat leküzdeni. Az ilyen emberek elhatároznak valamit, amiről úgy gondolják, hogy meg tudják valósítani, és egész éveben azon vannak, hogy ezt teljesítsék. Ha jól csinálod, ez ösztönözni is tud, lendületet adhat a mindennapjaidhoz, de könnyen teher lehet a válladon, és az őrületbe is kergethet a fogadalmad!
Vannak persze, akik egyáltalán nem hisznek az egészben. Ennek több oka is lehet: fölöslegesnek tartják, egy plusz tehernek. Feladatnak fogják fel, amire nincs szükségük az évben, és tudják is magukról, hogy úgysem tudnák betartani. Ezért, hogy elkerüljék a kudarcot, nem is tesznek ígéreteket maguknak.
A fiatalokra talán annyira nem jellemző, hogy fogadalmakat tesznek. Nekünk nehezebb betartani azokat, mert szabadabb életet élünk, és gyerekként több mindent megengedhetünk magunknak, nem nagyon rajongunk a szabályokért és a kötöttségekért. Nehezebben is fogadunk meg olyanokat, mint hogy „Kevesebbet videojátékozunk!”. Mert aztán a végén anyukánk számon kér, és a szavunkon fog...
Ha mégis arra adnád a fejed, hogy nagy fogadalmakat teszel, a következőket szerintem érdemes megfogadni – és ennek még a tanáraink is örülnének:
– Előkeresem az atlaszomat
– Nem csak a dolgozat előtti szünetben nyitom ki a könyvemet
– Megpróbálok kevésbé látványosan szenvedni az óra utolsó 5 percében
– A hiányzás után nem csak arról kérdezem meg az osztálytársaimat, hogy milyen sztoriról maradtam le, hanem arról is, hogy mi volt a lecke.
Ha ezekkel a fogadalmakkal vágunk neki az Új évnek, talán még eredményesek is lehetünk!
Készítette: Palkovits Panka 9.ny
A Netflixen jelent meg az Egy botrány anatómiája című minisorozat, aminek a forgatókönyvírója David E. Kelly. A név hallatán azonnal felkaptam a fejem, ugyanis ő volt a két kedvenc korábbi sorozatom, a Hatalmas kis hazugságok és a Tudhattad volna alkotója.
A film főszereplői a gazdag, jóképű brit politikus, James Whitehouse (Rupert Friend) és elbűvölő felesége Sophie Whitehouse (Sienna Miller), akik példásan élnek két szép gyerekükkel. A kiváltságos emberek világában járunk, sikeresek, befolyásosak, gazdag felmenőktől származnak, elit iskolákba jártak. Igazi mintaapák és mintaanyák.
A botrány első foka, mikor kiderül, hogy James öt hónapon át viszonyt folytatott egy beosztottjával, a stábjában dolgozó, fiatal parlamenti kutatóval. A helyzet aztán tovább fokozódik, amikor a szóban forgó beosztott, Olivia Lytton (Naomi Scott) nemi erőszakkal vádolja meg a politikust...
A történetet a feleség, Sophie szemszögéből éljük át. Sokkoló állapotban hallgatja férjét, aki bűnbánóan vallja be félrelépését, mert még az aznapi újságban meg fog jelenni a sztori. A probléma ennyivel meg is oldódna, de újabb csapás éri őket, mikor mindenki nagy meglepetésére az ex-szerető bepereli Jamest. A feleség összetörik, de kitartóan kiáll házastársa mellett, mivel csak közösen tudják a miniszter becsületét tisztára mosni. A félelem, a kín és a belső összeroppanás szorongatja, mikor a tárgyalásokon részletesen kielemzik férje hosszan tartó kapcsolatát Oliviával...
A családi dráma mellett közelről figyelhetjük még az aprólékosan bemutatott tárgyalást is, amely annak eldöntésére fókuszál, hogy nemi erőszak történt-e, vagy csak heves együttlét. Az eset olyannyira nem egyértelmű, hogy végül minden egyes mozdulatnak és szónak súlya lesz.
Mivel a történtekre mindkét fél máshogy emlékszik, és kettejük szava áll egymással szemben, végig kétesélyes, hogy mi lesz az esküdtszék döntése. A sorozat minden epizódja végén van valamilyen kisebb-nagyobb csavar, sőt, a negyedik rész végén egy olyan brutális fordulatot vesz a történet, ami miatt még a lezárásnál is jobban leesik a néző álla.
Azoknak ajánlom, akik szeretik az ilyen jellegű, pszichológiai thrillereket.
Írta: Kőszegi Kamilla
Az F1 Esports Series egy online, élőben közvetített e-sport sorozat. Évente megrendezésre kerülő bajnoksága a „Pro Championship.” Az adások Youtube-on és Twitch-en követhetőek. A FuturEsportS es-port csapata magyar nyelven közvetíti a futamokat, és a valódi Forma 1-hez hasonló kisebb ligafutamokat szervez, amelyeket ugyanúgy közvetít. Puskás Ádámmal, egy kommentátorukkal beszélgettem hobbijáról:
Mikor és hogy találtál rá a FuturEsportSra? Volt bármi tapasztalatod a kommentálásban korábbról?
2022 márciusában lettem a csapat tagja, tehát lassan egy éve kommentálok a FuturEsportS-nál. 2021 januárja óta kommentátorkodom, picit több mint egy évnyi tapasztalattal jöttem a csapathoz.
Milyen együtt dolgozni a többiekkel? Fontos, hogy könnyen menjen a csapatmunka egy kommentátornak?
Mindenkinél változó. Fontos, hogy a két kommentátor megtalálja a közös hangot, mivel nagyon zavaró, ha egyszerre kezdenek el beszélni. Ennek kiküszöbölésére szoktak lenni általában összeszokott kommentátortársak. Természetesen vannak olyan esetek, amikor ismeretlen társakkal kell együtt dolgozni. Azzal is meg szoktunk birkózni.
Milyen képességekkel vagy tulajdonságokkal kell rendelkeznie valakinek ahhoz, hogy ezzel foglalkozhasson hobbi szinten?
Igazából a legfontosabb a kedv és a motiváció. Ezeknek a hiánya látszik meg talán a legjobban egy közvetítésen. Természetesen a megfelelő szókincs, beszédkészség és informáltság sem elengedhető, viszont ezek megléte mellett is lehet unalmas egy közvetítés. Továbbá jelentős tényező még, hogy az ember ne beszéljen monoton módon. Lehet akármilyen tartalmas egy mondat, ha az unalmasan van mondva. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy ezt értelmetlen ordibálással kell kompenzálni, mert az is nagyon zavaró tud lenni, ha valaki folyamatosan fülsüketítő rikácsolással próbálja izgalmassá tenni a mondanivalóját. Nekem volt olyan „korszakom”, amikor ezzel próbálkoztam, de így visszatekintve inkább kínos volt, mint izgalmas. Esszenciális, hogy megtalálja valaki a szélsőségek közötti egyensúlyt, illetve a saját hangját, de idővel és tapasztalattal bele lehet jönni.
Vannak olyan területek, amelyek fejlődésében segít vagy segített ez a hobbi?
Igen. Nekem régen nagyon gyakran megbotlott a nyelvem beszéd közben, amit most már talán ritkábban tapasztalok, habár így is többször történik meg, mint én azt szeretném, viszont a javulás mindenféleképpen látszódik, érzem magamon.
Mennyi felkészülést, előkészületet igényel egy közvetítés? Simán belefér az idődbe?
Ez attól függ, hogy mit közvetítek. Egy ligafutamra való felkészülés nem igényel nagyjából 20 percnél többet, de most, amikor a hivatalos e-sportot közvetítettük, volt, hogy akár másfél-két órát is igénybe vett a felkészülés, mivel magyar nyelvű forrásunk konkrétan nincs, és külföldiből sincs olyan sok, egyéni kutatómunkára pedig nincs nagyon kapacitásunk. De igyekeztünk minél több mindent összegyűjteni.
Meddig tervezed csinálni? Gondolkozol vagy gondolkoztál már azon, hogy abbahagyod?
Ameddig érzem magamban a motivációt, hogy folytassam, és van időm. Jelenleg nem érzem, hogy ez a pont közel lenne, de idővel úgyis kiderül.
Lezajlott a 2022-es Pro Championship. Hogy jellemeznéd? Milyen volt az idei bajnokság az előzőekhez viszonyítva?
Ez egy kifejezetten izgalmas szezon volt. Nem tudnám nagyon rangsorba rendezni az előző szezonokat. Általában izgalmasak. Ez az idei formabontó volt a hosszabb futamokkal és a három különálló versenynappal versenyhétvégénként. Voltak jó, illetve rossz hatásai a változtatásoknak. Véleményem szerint van még rajta mit finomítani, de az összképet nézve jót tettek a változások. A szezon kimenetelét nézve nagyon jó volt látni azt, hogy az utolsó hétvégéhez érve még öt pilóta is versenyben volt a bajnoki címért, amit régebben nem láthattunk még ebben a szériában sem. Ez is a változtatások eredményét igazolja.
Készítette: Kecskeméti Lilla
2022 F1 Esports Series Pro Championship | Hollandia | FuturEsportS
Quatarban a szurkolóknak is kompromisszumokat kellett kötni, hiszen azonosulniuk kellett az arab kultúrával. Például tilos volt az arab kultúrához nem illő öltözködés, nem lehetett fényképet és videót készíteni arab nőkről, tilos volt az alkoholfogyasztás (pl.: sört sem árulhattak a stadionokban), és sok, gyakran használt gyógyszert is betiltottak az országban (pl.: fájdalomcsillapítók).
A csoportmérkőzések során többnyire érvényesült a papírforma, az esélyes csapatok továbbjutottak, de történtek hatalmas meglepetések is: Japán ment tovább a végső győzelemre is esélyesnek tartott Németország helyett, Marokkó jutott tovább a szintén favorit belgákkal szemben. A kieséses szakaszban is akadtak meglepetések: Horvátország legyőzte a VB-győzelemre legesélyesebbnek tartott Brazíliát, Marokkó pedig igazi szenzációt okozva legyőzte Spanyolországot, majd Portugáliát is.