Minden család őriz történeteket, a családtagok szívesen idézik fel élményeiket, elevenítik fel a megmosolyogtató vagy éppen megható családi legendákat. Fontos, hogy ezeket az igaz történeteket összegyűjtsük, és gondoskodjunk megmaradásukról, hiszen hirdetik a családok összetartozását, a szeretet erejét. 2020-ban tavasszal és ősszel is meghirdettük az ÉLETMESÉK írópályázatot, a beérkezett munkákból válogattunk.

Az életmeséket írták: Brajnovics Lilla (5.a), Czúcz Bálint (5.a), Dezső Nikolett (5.a), Dreska Jázmin (5.a), Horváth-Csurgai Bettina (5.a), Hudák Ádám (5.a), Kiss Károly (5.a), Bolla Gergő (10.B), Lángi Eszter (10.B) és Mészáros Rita tanárnő

Fogadják, fogadjátok szeretettel az ÉLETMESÉKET!

Életmesék – Igaz történetek (írópályázat)

És mégis létezik?

Sok-sok éve már, hogy gyerek voltam. Sok-sok éve már, hogy rendületlenül hittem. Azt nem tudtam, hogy miben, de abban biztos voltam, hogy létezik valami, akár csoda, akár ember, akár bármi. Mert KELL, hogy létezzen. Akkor, gyermekkoromban minden egyes karácsony gyönyörű volt. Mert gyönyörűvé tették. Mert igazzá tették. Mert akkor is csodát tettek, amikor már elvileg nem hihettem benne.

Ezekkel az élményekkel vágtam neki a saját gyermekeim karácsonyainak széppé tételéhez is. Mert ez nálam működött. Mert nélküle elvesztem volna a térben és időben. Mert nélküle bezárt volna a szürke magány. Mert nélküle nem lett volna értelme semminek. Mert nélküle nem kaphatott volna táptalajt a béke és a szeretet. De gondban voltam: hogyan csináljam? És ha elrontom? És ha sebet ejtek? És ha nem erre vágynak? És ha csalódnak? Hogyan tudok boldog felnőttet nevelni, amikor magam sem tudom, hogy én boldog felnőtt vagyok-e. Ilyen kényszerképzetek motoszkálnak minden évben a lelkemben. De volt egy karácsony, ami ma sem megy ki a fejemből, sem az övékből. (Bár remélem, több ilyen is volt :-)

4-5 évesek lehettek a kisfiaim, amikor karácsony napján délután az egész család bevonult a fürdőszobába, mondván: „mire jön a Jézuska, szépen meg kell tisztálkodni, és ünneplőbe öltöztetni magunkat és a szívünket”. Jókat nevetgéltünk, szórakoztunk együtt négyen, amikor hirtelen kisebbik fiam arcára „csitt” felkiáltással kiült a meglepődés-csodálat-izgalom-félelem érzetének valószínűtlenül furcsa keveréke. Csilingelést hallott, majd egy ajtócsapódást. Meglepődötten álltunk mind a négyen. Nagyobbik fiam (aki oviban már hallott néha a Jézuska és Mikulás létezésének lehetetlenségéről) olyan erővel szorította meg kedvenc vízi játékát, hogy szinte belekékültek kis ujjai. Innen kezdve felgyorsultak az események: ki a vízből, törölközés, felöltözés, le a lépcsőn, be a nappaliba.... és ekkor láttam azt az azóta is ritkán látott örömöt és gyermeki mosolyt, amelynél nagyobb ajándék nem is kell egy szülőnek. Az ajándékok ott sorakoztak a feldíszített karácsonyfa alatt.

-„Hogyan lehetséges ez, hiszen mindketten ott voltatok velünk?”- kérdezték szinte egyszerre. Ráadásként megpillantották azokat az elejtett kis pihéket és aranyporokat, amelyek a bejárati ajtótól a karácsonyfáig vezettek. Nem volt kérdés. Helyreállt a világegyetem. Nem kellett már semmi más. Csak ők és mi. És a boldogság.

Mindeközben édesapám elégedett mosollyal az arcán hagyta el házunk bejáratát... Azt hiszem, ha egyszer már nem lesz köztünk, többszörösen is a mennyországba kerül, ahonnan vigyáz majd kedvenc unokáira.

Áldott ünnepeket mindenkinek!

Mészáros Rita
tanárnő

Bolla Gergő 10.B
Bableves

Anyukám, ha bablevest főz ebédre, mindig felemlegeti ez az esetet, amely sok-sok évvel ezelőtt a családunkban történt meg. Egy őszi szombat délelőtt az Anya az ebéd főzéséhez készülődött. Vendéget is várt a család, Anya testvérét, akinek a bableves volt a kedvence, ezért lett ez az aznapi menü. A kislány ott sürgött-forgott a konyhában, segített az előkészületeknél. Az Anya megkérte, szaladjon le a pincébe, hozzon fel egy zellergumót. A kislány aggódott egy kissé, hogyan fogja felismerni a zellert, dehát látott ő már olyat, és mindenképpen anyukája segítségére akart lenni. Ezért leviharzott a pincébe, meg sem hallotta anyukája szavait, hol találja pontosan a zellert. Kiválasztott egy szép, nagy gumót. Elkészült a finom leves, mindenkinek nagyon ízlett. Másnap délután Anya és lánya együtt mentek le a pincébe, hogy elraktározzák télire a kiskertből ősszel betakarított terményeket. Volt ott sárgarépa, petrezselyemgyökér, vöröshagyma, zeller. A kislány lelkesen mutatta a kupacot, amiből kiválasztotta az előző napi bableves hozzávalóját. Az Anya hirtelen elsápadt. „Te ezek közül hoztál az ebédhez? Csodálkoztam is, hogy nincs olyan jó zellerillata! Mert hiszen ez dáliagumó!” Szerencsére az „új recept” szerint készült ételtől senki nem lett beteg, s megkönnyebbülésükben jót nevettek. A kislány azóta nagylány lett, sőt Anya is, hiszen Ő az én anyukám. Már sok bablevest elkészített a családunknak, és minden alkalommal eszébe jut ez a vicces eset. 

Lángi Eszter 10.B
Amikor kicsi voltam – Karácsonyi történet

Annyira talán még nem is régen, de én is voltam kisiskolás, aki kezdett belenőni a virtuális világba. Lány létemre, mi másért, ha nem autóért és a fociért rajonganék kicsinek? Emiatt egyértelművé vált, hogy karácsonyra játékkonzolt kérek, Barbie helyett. Éppen, hogy megtanultam írni, de mégis megírtam a Jézuskának, hogy Xbox-ot hozzon nekem.

Szenteste, mikor csilingeltek, meghozta a Jézuska az ajándékokat, bemehettem a szobába, megpillantottam a gyönyörű karácsonyfánkat, de persze a ruhák és más kevésbé érdekes ajándékok nem igazán tudtak lekötni, nyilvánvalóan nekiestem a nagy doboz kibontásának. Egy óra múlva már be is üzemeltük apával az ajándékomat, aminek volt kinect része is, amit persze én, mint kis hiperaktív, egyből ki is próbáltam. Másfél órával később, mikor meguntam a focit, anyáékat nyaggattam, hogy játszanak velem, de ugrálni ők már nem igazán szerettek volna, miután végigrohanták a karácsony előtti időszakot, így valami nyugisra szavaztak, ami végül a bowling lett. Másnap reggel mind a hárman úgy keltünk, hogy nem bírjuk megmozdítani a karunkat, lett egy kis izomlázunk. A családban is mindenki nevetett, hogy lesérülnek anyáék egy egyszerű játék miatt.

Szerencsére elérkezett karácsony első estéje, mikor a rokonság apraja-nagyja látogatott el hozzánk és ismerkedtek meg az xbox világával az én jóvoltamból. Senki nem akarta elhinni, hogy igenis erő kell, hogy az a labda jó helyére vándoroljon a képernyőn. Még most is jó családi program tud lenni, 8 év elteltével is, ott, aznap este felváltva jó sokan játszottunk. Másnap reggelre anya és apa már kezdtek hozzászokni, hogy nehézkesebb most az ügyesebbik karjuk mozgatása. Mikor reggeliztünk, megcsörrent a telefon, mamám nevetve hívott fel minket, hogy meg se bírja mozdítani a karját az izomláz miatt. Anyáék megnyugtatták, hogy néhány nap alatt elmúlik, ha egy kicsit rádolgozik. Persze,hisz ők már tapasztaltak voltak. Mikor leraktuk, már jött is a következő hívás, keresztanyukámék voltak ugyanezzel az üggyel.

Aznap délelőtt még háromszor hívtak minket a rokonok, jót nevetve a játék következményén.

Így történt, hogy 8 évesen, karácsonykor leamortizáltam a családomat egy játékkal. Izomláztól mentes, kellemes ünnepeket kívánok minden olvasónak!

Brajnovics Lilla 5.A
Egy emlékezetes születésnap

A nagypapám 50. születésnapjáról fogok mesélni, ami eléggé emlékezetesre sikerült. Én akkor még nem éltem, de nagyon jót nevettem, amikor egyszer elmesélték nekem.

Ez 2005 tavaszán történt. Közelgett a nagypapám szülinapja. A mi családunkban az a szokás, hogy nem boltban vesszük a tortát, hanem mi készítjük el. Anya és a mama már elkészítették a süteményt, amikor elkezdtek azon gondolkodni, milyen bulis lenne, ha újragyulladós gyertya lenne a tortán. - Azt viszont érdemes elmondanom, hogy az ilyen gyertya elfújás után rögtön lángra kap, de 2 centiméterrel a vége előtt magától elalszik - Anyukám azt mondta, hogy csak pár gyertya legyen ilyen mókás, viszont a mama ragaszkodott az ő ötletéhez, hogy mindegyik legyen ilyen különleges. Anya nagy nehezen beleegyezett ebbe az ötletbe, és el is indult megvenni a gyertyákat. Ötven darab gyertyát egy helyen sehol sem talált, úgyhogy boltról boltra járt, és így lassan, de meglett mind.

Eljött a nagy nap. Összejött az egész család, ahogy minden szülinapon. Nagyon jól érezték magukat, beszélgettek, táncoltak, énekeltek. Aztán jött a köszöntés. A papa nagyon izgult, hogy milyen lesz a tortája. Anya és a mama hozták be a süteményt pontosan 50 darab újragyulladós gyertyával. Anyukámék is nagyon izgatottak voltak, hogy a papa mit szól majd, ha nem sikerül elfújnia a gyertyákat. Azt gondolták, milyen vicces lesz majd, ahogy próbálkozik. A vendégek elénekelték a Boldog Születésnapot, a mama pedig letette a lángoló tortát a papa elé. Természetesen nem tudta a papa elfújni a gyertyákat és ez egy ideig vicces is volt. De aztán még a vége előtt 2 cm-rel sem aludt el a gyertya. Hiába fújták akkor már többen is, akkora volt a tűz, hogy a gyertyák sehogy sem akartak elaludni. Megijedt mindenki. A mama gyorsan kiszaladt a konyhába, hogy hozzon valamit, amit rátesz a tűzre. Egy fedőt hozott és rátette, de még akkor sem aludt el. Ilyenkor már hatalmas volt a füst. Nagyon ijesztő volt. A papám pedig kiszaladt egy vizes törölközőért, rádobta a tortára és akkor végre elaludtak a gyertyák. Az olvadt viasz teljesen befedte a torta tetejét, azt már nem lehetett megenni, de legalább nem az egész ment kárba, és az alján maradt olyan, ami ehető volt. Az ijedtség után azért nagyon jót nevetett mindenki és persze órákig szellőztetni kellett a füst miatt.

Ez egy nagyon különleges történet, kár, hogy nem lehettem ott, bár biztosan én is nagyon megijedtem volna. Azóta is nevető szájjal gondolunk vissza erre a történetre, és az biztos, hogy soha többet nem használunk újragyulladós gyertyát.

Czúcz Bálint 5.A
Dédi mesél

A II. világháború 1939.szeptember 1-én tört ki. Az én dédmamám akkor egy hetes kisbaba volt, de ahol ő lakott, még nem voltak harcok.

Öt éves volt, amikor a háború elérte Magyarországot, négy testvérével és szüleivel egy kis faluban, Lovasberényben éltek. Ő otthon volt anyukájával, aki a háztartást vezette, nagyobb testvérei iskolába jártak, apukája pedig a mezőgazdaságban dolgozott ekkor még.

Falujukat 1944 novemberében érte el a háború, először a németek főhadiszállása lett. A tél egy rossz emlékkel kezdődött. Testvéreivel együtt az utcáról nézték, ahogy az orosz katonák Csákvár felé vonultak. Épp szánkózni készültek a faluvégi kis dombra, amikor egy orosz katona kilépett a sorból, és a bátyja kezéből kivette a szánkót s magával vitte. Ekkor tapasztalták meg először, hogy nem csak jó emberek léteznek körülöttük. Több családhoz is beszállásoltak hol orosz, hol német katonákat. Ki kellett őket szolgálni, mosni, főzni kellett rájuk. Voltak közöttük jólelkűek, de gonoszok is. Volt pár katona, akiktől néha még cukorkát is kaptak. Sajnos olyan esetre is emlékszik, amikor a fejénél fogva felemelte egy német katona, amit meglátott a szomszéd néni. Ő tudott németül, és rákiáltott a katonára, hogy azonnal tegye le!-így nem sérült meg . Egy német tanár is lakott náluk egy ideig akitől németül tanultak számolni és beszélni..

Az egyik éjszaka arra ébredtek, hogy egy repülőről a házuk közelébe egy bombát dobtak le. Nagyon megijedtek, az ablakok betörtek, az egész lakás üvegszilánkkal lett tele. Nem volt mit tenniük, meg kellett várniuk a reggelt. Elindultak a közösségi pincéhez, mert az ő házuknak nem volt és akkor látták meg, hogy az út közepén egy hatalmas bombatölcsér tátong. Éjszakánként a pincében egy kis sarokban egy összeeszkábált ágyon együtt aludtak az anyukájukkal ,nappal pedig visszamentek a házhoz .Iskolába már nem jártak, mert novemberben befejeződött amikor elkezdődtek a harcok. Nappal az utcán játszottak, ha megszólalt e légósziréna, akkor futottak az óvóhelyre. Estenként az ablakok el voltak sötétítve, hogy a fény ne szűrődjön ki, a bombázó repülők ne lássák a házakat.

Ezen a télen a kevés félretett élelmüket dédi apukája a kertben elásta, hogy a katonák ne találják meg, de sajnos szúró eszközökkel átnézték a földeket és sokszor előkerült a ládába rejtett élelmiszer.

1945 január végén ismét az orosz csapatok szállták meg a falut. Szülei még feszültebbek lettek, pakolni kellet és menekülni biztonságos helyre. A gyerekek és a nők szekereken, a férfiak gyalog menekültek. Dédi apukája egy kis kordé elé fogott be egy tehenet és a kordéra pakolta a csomagokat, így menekültek a rokonokhoz, akik Érd alsón laktak.

Márciusban megszűntek a harcok, hazatérhettek. A háború súlyos pusztítást végzett.97 ember meghalt, köztük fiatalok is.110 ház tönkrement. Elkezdődtek a házak rendbetételei, az iskolások újra mehettek tanulni.

1945 szeptember 5-én fémgyűjtésen vett részt körülbelül 20fő.Dédi is ott volt Iluskával a 15 éves nővérével, aki aznap vigyázott rá. Egy fiú üres töltényhüvelyeket ütögetett egy aknához, ami felrobbant. Ekkor halt meg Iluska és még négy ember akik a közelükben voltak ,köztük a fiúval.

Dédi szerencsére életben maradt, mert pisilnie kellet és félre ment egy fa mögé így nem volt a robbanásnál testvére mellett. Ennek köszönheti életét nagymamám, édesanyám és én is, mert ha Ő akkor meghal, akkor most én sem élnék.

Dezső Nikolett 5.A
Sáros kisasszony

Édesanyám nevezett így 6 éves koromban.
Egy szép esős őszi napon, ki tudja, miért, felvettem a hosszú szoknyámat. Dalma barátnőm kihívott , hogy menjünk pocsolyába ugrálni. Én a kis agyammal azt gondoltam, hogy az a ruha, nem baj, ha rajtam marad. Felvettem egy gumicsizmát és egy kabátot. Kimentünk, estünk-keltünk, pacsáltunk és minden más "jóságot" csináltunk. Dalma anyukája szólt, hogy hideg van, menjünk be. Mindenki hazament. Nálam odahaza anyukám kiakadt, hogy sáros mindenem. A ruhából ki se lehetett mosni a sarat és minden mást.
Abban az időben „sáros kisasszonynak” is neveztek engem otthon .
Azóta már próbálom kerülni a pocsolyákat.

Dreska Jázmin 5.A
Amikor még kicsi voltam...

Anyukám mesélte, hogy koraszülöttkent érkeztem a nagyvilágba, mert 1 hónappal előbb születtem. A kórházból való hazajövetelemkor alig voltam több 2 kilónál.
Aztán rohamosan fejlődni kezdtem. Anya büszkén mondta, hogy egy hónap alatt egy kilóval többet mutatott a mérleg a születési súlyomnál, így nem csak én, de még a védőnéni szeme is kikerekedett.
Később a koraszülöttség többet nem mutatkozott meg.
2 évesen szépen, beszédhibák nélkül beszéltem, és mire mentem óvodába, már hónapokkal előbb szobatiszta lettem.
Amikor sétáltunk, az autók rendszámát mutattam pici ujjammal, anya elmondta, mi milyen betű, és amit egyszer elmondott, legközelebb már tudtam.
Így egy rövid pár perces séta akkoriban velem hosszúra sikeredett, mert az összes autónál meg kellett állni, és „a kis Jázmin betűről betűre végigmondta a rendszámokat.”
Minden betűt ismertem 3 éves koromra, a rokonok és az ismerősök csodámra jártak, és próbára tették tudásomat. A védőnéni azt mondta, unatkozni fogok az óvodában.
Az első mesefilm, ami a kedvencem volt, egy kisgyermekeknek szóló vonatos animációs oktató sorozat volt, hetven-nyolcvan különböző angol nevű szereplővel. Anya fel is vette videóra, ahogy az összes vonat nevét soroltam 4 évesen.
Aggódott is picit, hogy a lányos dolgok nem fognak érdekelni, csak a vonatok és a vonatos mesék, de aztán később a Barbie babázás is felkerült nálam a repertoárra, így anya is megnyugodott.
Életem első mozifilmje is Barbie-s film volt, szóval mondhatni a csajos dolgok jobban érdekeltek addigra, mint a vonatok, sőt ha most belegondolok, nem is értem, mi tetszett annyira nekem abban a bizonyos vonatos mesében. Nyilván azóta sokat változtam.
Mint ahogy a legtöbb embernek, nekem sincs sok emlékem életem első éveiről, de szüleim és nagyszüleim sokat meséltek ezekről az évekről.
Kíváncsi vagyok, hogy a kishúgom, aki egy hónapja született, miben fog rám hasonlítani, és miben lesz esetleg teljesen más az érdeklődése.
Egy dolog biztos, a boldog kisgyermekkor után tudom, hogy valami egészen izgalmas időszak vár rám.

Horváth-Csurgai Bettina 5.A
Az epres kaland

Ez a történet a mamámmal történt, amikor kislány volt.

Egyik este hárman voltak testvérek otthon. A dédim kórházban volt és megkérte a Bátyust, hogy vigyázzon a két húgára. A lányok nagyon szerették az epret, de nem volt otthon. Ezért Bátyus úgy döntött, hogy a barátaival szerez nekik. Sötétedés után úgy gondolták, hogy átmennek a szomszéd kertbe epret lopni. Olyan sötét volt, hogy az orrukig sem láttak. Tapogattak a földön, és amit jónak találtak, azt beletették a kosárba. Közben eszegettek is belőle. Bátyus egyik barátja talált egy méretes darabot. Bele is tette gyorsan a szájába, és akkor megmozdult az eper! Egy béka volt az!!! Ezzel vége is lett az epervadászatnak.

A fiúk elmesélték a kalandjukat a mamáméknak. Ő pedig nekem mondta el. Én is tovább fogom adni a gyerekeimnek és az unokáimnak.

Hudák Ádám 5.A

Amikor én kissrác voltam,
A hintáról hátra szaltót nyomtam.
Mindez azután
miután kivették mind a négy mandulám.

De semmi pánik
nyugi-nyugi.
Nem történt nagy baj,
csak ijesztő volt. Jaj!

Kiss Károly 5.A
Így tanultam meg biciklizni