Költözéskor mikor pakoltuk össze, akkor rátaláltam egy iratgyűjteményre. Egy iratgyűjteményre, ami tele volt papírokkal. Ezek a papírok pedig nem voltak mások, mint az én Akrobatikus Rock and Rollos okleveleim.

Minden habozás nélkül kivettem őket és elkezdtem időrendi sorrendbe tenni mindegyiket. 2012-től egészen a mai napig voltak benne oklevelek. És ezek nem csak oklevelek, ezek emlékeket hordozó és gyerekkoromat fényesebbé tevő iratok voltak.

Mikor megvoltam a rendezéssel, akkor elkezdte őket nézegetni. Mindegyikhez egy-egy emlékkép beugrott.

-’’2012.12.16” Ez volt a legelső oklevelem. Emlékszem, hogy iszonyatosan izgultam, hiszen soha nem álltam még annyi ember előtt. Meg persze még picike voltam és ezt akkor még nem nagyon tudtam felfogni. Mindegy is, kiálltam a színpadra és hirtelen minden addigi feszültség, ami bennem volt az egyszer csak elmúlott.

Ezekbe az emlékekbe visszagondolva egy mosoly húzódott a szám sarkára. Gyorsan rá is írtam az egyik csapattársamra, aki azóta is nagyon jó barátnőm, hogy emlékszik e, mikor picik voltunk és ezek megtörténtek. Mondta, hogy persze. Neki is minden egyes emlék visszajött akkorról, pedig, te jó isten, hát nem most volt.

Lapoztam eggyel tovább és ott volt a kezembe életem első versenyének eredménye. Egy csodálatos 10. helyezet, ami akkor nagyon nagy öröm volt mindenki számára, hisz egy akkor alakuló formáció voltunk és így is leelőztünk 2 csapatot, akik már voltak versenyen. Azóta nagyon sokat fejlődtünk és országos másodikak vagyunk.

Mentem tovább az oklevelekkel és mindegyikre akkora örömmel tudtam ránézni, hiszen nagyon durva, hogy hogyan rohan az idő. Mennyi mindenen mentünk keresztül mi a közel 8 év alatt a csapattal. Mennyi de mennyi közös élményünk van. A rengeteg sok edzésektől elkezdve a fellépéseken át, a reggel 6-tól este 10-ig tartó versenyekig minden volt. És remélem, hogy ennél már csak több lesz.

Egy oklevélen viszont megakadt a szemem. Nagyon rossz emlékek fűznek hozzá. Átfutott hirtelen az agyamon, hogy mik is történtek akkor. Az egyik csajnak a színpadon kicsatolódott a ruhája, nekem bokaszalag szakadásom lett, majdnem utolsók lettünk, az edzőnk nagyon pipa volt ránk és egy kisebb szidást kaptunk, amit szerintem a mai napig vissza tudunk szóról-szóra mondani, mert akkora heget hagyott bennünk. Szóval igen, aznap kaptunk egy jó pár súlytást, DE ezt is túléltük, együtt.

Gyorsan tovább is mentem, mert inkább a jó emlékeket akartam fel idézni. Annyi minden volt még ott. El se lehetne szerintem mondani, hogy ott mit éreztem. Örömöt és egyben fájdalmat is, hisz ezek már megtörténtek és soha nem lehet még egyszer átélni ezeket...

Nem sokra rá már a végére is értem a ’’gyűjteményemnek” és nagyon jó érzéssel töltött el, hogy ezeket nem dobtam ki, hanem megőriztem és ezeket most vissza tudtam nézni. Szóval tanulságnak azt tudtam leszűrni, hogy mindenről kell valami kis emléktárgy, vagy éppenséggel egy kép, ami segítségével vissza tudsz emlékezni a múlt történéseire.