Mint szinte mindenkinek, az én életemben is nagy szerepet játszik a nagymamám. Kiskoromban rengeteg időt töltöttem a nagymamám házában, mindig velem volt, óvott még a széltől is. Kapcsolatunk a mai napig megtörhetetlen, az életem minden pillanatában ott volt, átsegített az élet akadályain és bíztatott, hogy küzdjek, bármennyire is könnyebb lett volna feladni. A napom fénypontja, mikor átmegyek hozzá, leülünk a kanapéra vagy a teraszra, kávézunk, és a régi időkről mesél nekem. Gyerekkoromra mindig mosolyogva emlékszik vissza és bár a történeteket milliószor hallottam már, mégis megkérem újra és újra, hogy mesélje el nekem.

Mikor a házban sétálok, felidézek néhány emléket, amikre az egész család nevetve emlékszik vissza, például, hogy hogyan gyújtottam fel a bátyámmal a nagymamám kamráját. Én és a bátyám kiskorunkban elválaszthatatlanok voltunk, mindent együtt csináltunk és néha megesett, hogy belekevert engem is valamilyen rosszaságba. Aznap délután a nagymamámnál játszottunk az egyik szobában, mama is ott ült velünk, figyelt ránk. Kiabálást hallottunk a kapuból. Mama tudta, ez a hang csak egy valakihez tartozhat. Zsuzsa néni, egyik tanítványának édesanyja volt, akit nem éppen a hallgatásáról ismerték a faluban, így vonakodva ugyan, de kiment hozzá. ,,Jöjjön be, Zsuzsa, mert bent vannak a kisgyerekek, nem szeretném, ha bajuk esne” Hiába kérte a nagymamám, Zsuzsa néni csak mondta és mondta, abban is kételkedni lehetett, hogy vesz-e levegőt a nagy mesélésben. Mi bent a házban már meguntuk a temérdek játékot, ami körülvett minket és új szórakozást kerestünk magunknak. Kézen fogva sétáltunk ki a konyhába, majd egy gyufásdobozt vettünk el az asztalról és a kamrába kezdtünk vele játszani. Meggyújtottuk, majd mikor már túlságosan leégett, eldobtuk. Ezzel nem is lett volna probléma, csakhogy a kamrában volt egy műanyag polc, amin tíz kiló cukor állt papírba csomagolva. Az egyik szál, amit eldobtunk, arra a polcra esett és a papír, a cukor, a polc minden lángra kapott. Mama még mindig a kapuban állt, de mikor meglátta, hogy az ajtóba álldogálunk, mögöttünk áramlik ki a fekete füst, otthagyta Zsuzsa nénit a mondanivalójával együtt és befutott a házba. Minket az udvarra vitt, majd felfutott a dédmamámért, aki az emeleten aludt. Miután sikerült eloltania a tüzet, már leszidnia se kellett minket, hiszen úgy megijedtünk, hogy annál nagyobb büntetést nem tudott volna adni. A falakat többször lemosta, lefestette, de még a mai napig látni a fekete csíkokat.

A bátyám mindig jól bánt a pénzzel, például kiskorában húsz forintért vett egy félliteres kólát. Az utcánk végén egy videotéka állt, ahol rengeteg csoki, üdítő és cukorka volt. Ha arra mentünk, mindig kaptunk valami apróságot, de egyik alkalommal a bátyám úgy gondolta, egyedül oldja meg a vásárlást, hiszen nagyfiú már. Így a nagymamám odaadta neki a húsz forintot, hogy vegyen magának egy dobozos innivalót. Be is ment, kiválasztotta, ami neki tetszett, majd a kasszánál lerakta a pénzt. Mikor kifelé indult, a tékás utána szólt. ,,De Boti, ez nem ennyibe kerül!” Hátrafordulva rápillantott a férfira és határozottan rávágta a választ. ,,Ennyit szántam rá.”

Engem sem kellett félteni, már akkor is kiálltam magamért és ha kellett, megvédtem magam. Négyéves lehettem, mikor a családdal elmentünk az állatkertbe Budapestre. Mivel a józsefvárosi piac az állatkert mellett állt, így mindenkinek (főleg anyukámnak) magától értetődő volt, hogy bemegyünk szétnézni,és ha már ott vagyunk, veszünk nekem egy –természetesen rózsaszín - sportcipőt. A nagymamám kezét fogva jártam a sorokat és egyre jobban zavart, hogy minden második ember meg akart simogatni. Ez annak tudható be, hogy

vörös göndör hajammal igazi látványosságnak számítottam az ott vásárló kínaiaknak. Mikor már megelégeltem azt a sok embert, a soron következő férfit, aki a hajamhoz akart érni, minden erőmmel sípcsonton rúgtam. ,,Jaj, nem haragszom tündérem, tudom, hogy nem direkt csináltad.” Mosolygott rám kedvesen. Hogy tisztázzam a dolgot, még egyszer megrúgtam, ezzel nagymamám és a férfi tudomására adva, hogy nem véletlen volt. Mama vette az adást, sűrű bocsánatkérés közepette vitt ki, ahol a többiek vártak ránk. ,,Luca, miért csináltad ezt?” Kérdezte értetlenül. ,,De mama! Hát az a bácsi rám is kacsintott!”

Ahogy minden gyerek, a bátyám is sokszor akart világgá menni. Amikor megkérdezték az iskolában, hogy hova menne, ha világgá menne, egyértelmű volt a válasz. Természetesen a nagymamánkhoz. Egyszer, mikor apukánkkal összeveszett, el is indult, és elpanaszolta mamának, mi bántja a lelkét, majd megkérte, hogy készítsen neki hamuba sült pogácsát, ahogy a mesékben is. Mivel nem volt hozzávaló, ezért ezt a programot áttették másnapra. A pogácsa megsült, meg is ettük, csak a világgá menetel maradt el.

Én is elindultam egyszer, de nem jutottam messzire. Anyukám tudta, nem olyan vagyok, mint a testvéreim, ha megsértődőm, nem lehet beszélni velem, elterelni a figyelmem, meg kell várni, míg lenyugszom. Így volt ez akkor is, mikor összevesztem anyukámmal, és elindultam a nagymamámhoz. Pár házzal arrébb lakott, nem nagy táv, csakhogy a kis lábaimmal, mire átértem volna, elpárolgott a dühöm és mintha mi sem történt volna, hazamentem.

Szűcs Luca Lili 11.A