A dédnagymamám volt az egyik ember az életemben, akivel a gyermekkorom nagy részét töltöttem. Én voltam számára a legnagyobb kincs, amit csak tudott, megadott nekem, és ezért mindig hálás leszek neki. Rengeteget olvasott nekem és mikor ő már nem tudta ezt megtenni, én olvastam fel neki a kedvenc meséinket.

Sokat mesélt a régi időkről. Emlékszem, egyszer elmesélte, hogyan tért haza a dédpapám. Mivel nem mindent tudtam felidézni, megkérdeztem erről a mamámat, aki elmondta nekem, hogy mikor erről kérdezte édesapját, sosem válaszolt. Mindig azt mondta, nem akarja azokat a szörnyűségeket megosztani a kislányával, amiket ott átélt. Végül az édesanyja mondta el neki a történetet.

1944 őszén a dédpapám megsebesült a háborúban, ezért hazahozták Magyarországra a kórházba. Két heti betegszabadságot kapott, viszont az első hét után kidobolták Tarpán, hogy a tizennyolc és ötvenöt közötti férfiak egy napi hidegélelemmel jelentkezzenek Beregszászon romeltakarításra. Nem merte megkockáztatni, hogy otthon marad, hiszen aki ezt megtette, főbe lőtték. Tehát a sérülése ellenére elment ő is. A családból hét férfi tartott vele, köztük a sógora és az unokaöccse. Dédi 1947-ig egyetlenegy levelet sem kapott, egy hírt, amelyből kiderült volna, él-e még a szerelme. Rengeteg udvarlója akadt ezekben az években, akik noszogatták, hogy menjen hozzájuk, hiszen a férje már úgysem jön haza. Dédi Nagyarba költözött a szüleihez, hogy ne legyen egyedül, amíg visszavárja férjét. 1947 őszén pár ember már hazajutott, aminek hallatán rögtön kérdezősködni kezdett, hátha hallott valaki valamit a dédpapámról. Hiába romeltakarításra mentek, valójában hadifoglyok lettek, és egészen Szibériáig eljutottak. A helyieknek nem volt élelmük az évek óta tartó háború miatt, aludni is csak a hóban tudtak, amíg nem vágták ki a fákat és építettek maguknak menedéket. A dédpapám felcser volt, aki ápolta a betegeket. Mikor a nagymamám rákérdezett, egyszer elmesélte, hogy az unokaöccse már nagyon beteg volt, de mindennél jobban szeretett volna egy falat kenyeret. ,,Jaj, Pista bátyám, csak egy darab kenyeret szerezzen, más nem kell.” Addig járt, míg valahogyan szerzett neki kenyeret, de már annyira le volt gyengülve, hogy megrágni sem tudta. Megrágta neki és a szájába tette, de már semmi sem segített rajta. A kezei között halt meg. A hadifoglyok kezdtek hazaszállingózni, dédi nézte a halottas kocsikat, az emberektől kérdezősködött, de még mindig nem kapott hírt. Bízott benne, hogy hazatér férje, és mit ad Isten, egy nap csontsoványan, szakadt ruhában, de élve lépett be a ház ajtaján.

Szűcs Luca Lili 11.A