Éppen bújócskáztunk a barátaimmal a városszéli erdő mellett. Úgy gondoltam, beljebb megyek az erdőbe, hogy jól el tudjak rejtőzni. Amikor már hosszú ideje futottam, tökéletes búvóhelyet keresve, kezdtem kétségbe esni. Az ide-oda rohangálás miatt teljesen elfelejtettem azt, hogy melyik irányból jöttem, ezért elindultam valamerre, hátha az a visszavezető út.

Már vagy negyed órája sétáltam, de semmi. Igaz, hogy ez nem sok idő, de egy ilyen kis erdőből ennyi idő alatt már ki kellett volna jutnom. Ez azt jelentette, hogy nagyon rossz irányba indultam el. Egyre jobban kezdtem félni, azon gondolkoztam, hogy mi lesz velem, ha besötétedik. Leültem egy fa tövébe és elkezdtem sírni, nem mintha ez segítene, de nyolc éves létemre még szerintem sokáig is bírtam e nélkül. Hirtelen valaki megkopogtatta a vállamat, felnéztem és egy nagyjából velem egyidős fiú nézett le rám.

– Mi a baj? Eltévedtél? – Kérdezte, mire én válaszképp bólogattam.

– Gyere, én tudom, hogy merre van a kiút. Elvezetlek oda. – Felkeltem a földről és elindultunk.

Ahogy néztem a fiú arcát, olyan furcsa érzés fogott el, valami nyugtalanított, de nem tudom, mi. Lehet, hogy csak képzelődök. Már nagyon hosszú ideje sétáltunk, amikor megláttam az ismerős fákat meg az erdő kijáratát. Örömömben elkezdtem szaladni, megláttam a barátaimat és sírva öleltem meg őket. Mindannyian elmondták, hogy nagyon aggódtak, és mindenhol kerestek engem, már a szüleimnek is szóltak. Aztán hátra néztem és láttam, hogy a fiú tőlem pár méterre az erdő szélén áll, odakiáltottam neki, hogy jöjjön ő is játszani, ha már segített kijutnom onnan. Ő mosolyogva intett, hogy nem, és elment vissza az erdőbe. Mikor odafordultam a barátaimhoz láttam, hogy nagyon csodálkozó, szinte már rémült szemmel néznek rám.

– Kivel beszéltél? – Erre azt feleltem, hogy a fiúval, aki segített kijutnom.

– De nem volt ott senki. – Válaszolták egyszerre.

Érsek Boglárka