Gubánné Ármai Erika: Az árvíz

1965-ben szokatlanul esős volt a tavasz, a Duna vize aggasztóan magasra emelkedett. Mindenki bízott a gátak erejében, az emberek reménykedtek, nem következik be semmi tragédia, nem válnak házaik árvíz martalékává.

Én akkor második osztályos kisdiák voltam, közel a nyolcadik születésnapomhoz. Szüleink aggodalmából, mi gyerekek, nem sokat észleltünk, felhőtlenül játszadoztunk és már nagyon vártuk a közelgő nyári vakációt. Június 15-én reggel, ugyanúgy, mint máskor, elmentünk az iskolába, de rövid idő múlva felbolydult a falu. Félreverték a harangokat, hangszórókon adták mindenki tudtára: átszakadt a gát, jön az ár. A gyerekeket csak úgy engedték el az iskolából, ha értük jöttek szüleik, nagyszüleik. Mire hazaértünk, már nagy volt a felfordulás. Mindenki intézkedett, szervezkedett. Nem igazán értettem az aggodalom okát, hiszen falunktól, Marcelházától több kilométerre volt a Duna. Édesapám elmondta, bár elég nagy a távolság, de a falunknak az a része, ahol a mi házunk is van, egy mélyebb területen található, és a víz néhány óra múlva el fog érni minket is. Emlékszem, felvitt a padlásra, felemelt és a tetőcserepek között kukucskáltunk ki, onnan kémleltük a messzeséget.

- Látod ott a távolban azt a csillogó szürkeséget?- kérdezte. Az a Duna, és egyenesen felénk jön. Persze, hatalmas területen szétterjed, de el fog érni minket is.

Aztán elmondta, hogy a nagymamának és nekünk, gyerekeknek el kell mennünk otthonról, biztonságos helyre. Ők édesanyámmal maradnak, megpróbálják a bútorainkat és a mozdítható dolgokat biztonságos helyre menteni.

Megkezdődött a kitelepítés. Abban az időben még nem nagyon volt autójuk a családoknak. Kocsikkal, teherautókkal, traktorokkal menekítették az embereket, elsősorban a gyerekeket és időseket. A férfiak maradtak, gátat építettek a leginkább veszélyeztetett településrész köré és segítettek a kitelepítésnél.

Mi sok más családdal együtt Dunaradványra kerültünk. Már akkor különösnek találtam, hogy lehet az árvíz elől egy Duna menti faluba menekülni. De Radvány magasan fekszik a Duna vízszintje felett, az árvíz nem veszélyeztette. Nekünk a sok baj mellett szerencsénk volt, mert anyai nagyszüleim Dunaradványon éltek, így mi nem a közös szállásra kerültünk, hanem nagyszüleimnél lettünk kitelepített menekültek.

Mindenki izgatottan leste-várta a híreket. Telefonjuk, tévéjük nem volt az embereknek, így eléggé lassú és bizonytalan információk érkeztek a falunkból. Megtudtuk, hogy Pat mellett, Zsitvatőnél szakadt át a gát. A közeli falvakat azonnal és teljesen elöntötte a víz. A mi falunknál sikerült megépíteni az ideiglenes gátat, amit nyúlgátnak neveztek, így a vizet elterelték a falu határába. Viszont a közeli város, Komárom felé, járhatatlanok lettek az utak.

Szüleim szereztek egy teherautót, teljesen kiürítették a házat és a gazdasági épületeket is. Nem csak a ház berendezését, de az állatokat és minden mozdíthatót sikerült magasabban fekvő, biztonságos helyre menekíteni. Csak egy öreg priccs maradt a házban, amin tudtak egy kicsit pihenni. Gondolták, azért nem kár, ha elviszi a víz.

Miután kiürült a ház, édesanyám is utánunk jött Radványra, édesapám pedig maradt a faluban, éjjel - nappal őrizték, figyelték a gátat, hiszen a veszély még nem múlt el. A víz nyomása csak nem akart csökkenni. A nyúlgát közvetlenül a portánk kerítése mellett húzódott, baj esetén elsőként sodorta volna el az ár a mi házunkat.

Két nap múlva, június 17-én olyan dolog történt, ami sok csallóközi falu pusztulását eredményezte, viszont ez mentette meg a mi falunkat. Néhány tíz kilométerrel feljebb a Dunán, Csicsónál átszakadt a gát. Hatalmas területeket öntött el a víz, így mentesítve a nagy nyomástól a mi területeinket.

Borzalmas tragédiákról lehetett hallani.

Aztán a víz elkezdett lassan visszahúzódni megszokott medrébe. Egy nap édesapám felültetett a motorkerékpárjára és elvitt haza, megnézni a falut és a kiürített otthonunkat. Fájdalmas volt látni az üres házat, ólakat, udvart. Lenéztünk a pincébe is, ahol magasan volt a talajvíz, a pincébe vezető lépcsősor szinte teljesen víz alatt állt. Kimentünk a gátra, ahol már csak egy-két falusi gazda sétálgatott. A közvetlen veszély elmúlt. Emlékszem, édesapámon nagy gumicsizma volt. Le akart lépni a gátról az árvizes oldalra, de annyira fel volt lazulva a talaj, hogy úgy kellett őt visszasegíteni a gátra. Nagyon féltem, hogy baja esik.

A visszahúzódó víz után rengeteg szúnyog és légy lett, bomlásnak induló állattetemek maradtak szerte széjjel a határban. Poshadt víz szaga töltötte be a környéket. Lassan visszaköltöztek az emberek otthonaikba, így mi is. A házunk falai nedvesek voltak, a talajvíz magasra szökött, de állt a ház és mindenünk épségben hazakerült.

Falunk Komárom felől még sokáig megközelíthetetlen volt. Ezért is volt furcsa, amikor az egyik nap, teljesen váratlanul, pozsonyi ismerőseink jelentek meg nálunk. Vitték a gyerekeiket Gömörbe, nyaralni a nagyszülőkhöz. Azt mondták, visznek minket is, hiszen veszélyes gyereknek itt maradni. A visszavonuló víz után komoly fertőzésveszélynek vannak kitéve az emberek. Akkor még nem volt a faluban vezetékes víz, az emberek a saját ásott kútjaik vizét fogyasztották. Bár az árvíz után nagy tartálykocsikból biztosították az ivóvizet.

Kishúgomat, Marikát, aki akkor még csak négy éves volt, szüleim nem engedték el, de engem magukkal vittek kedves ismerőseink. Páskaházán töltöttem a nyarat, ahol olyan élményeket szereztem, amelyeket soha nem lehet elfelejteni. Mire megkezdődött az iskola, falunkban már nyoma sem volt az árvíznek. Szüleim azt mesélték, alig ismertek rám a nyaralás után. És olyan eredeti palóc tájszólással beszéltem, aminek mindenki csodájára járt.

A következő években a csehszlovák állam megerősítette a gátakat, nagyon komoly védműveket építettek ki a Dunának azon szakaszán, ahol a gátszakadás történt. Nem is volt azóta olyan árvíz, mint akkor 1965 nyarán.

Írta: Ármai Erika

2019. március
Copyright © 2009 Kodolányi János Gimnázium
H-8000 Székesfehérvár, Szabadságharcos út 57. Tel: 22/502-331
Impresszum

EFOP LOGO